Méltó az élet koronájára

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én sokszor elszégyellem magam keresztényként. „Már megint elfelejtetted az igét, amit reggel olvastál! Napok óta nem imádkozol normálisan, ráadásul egyre több olyan gondolat kúszik az elmédbe, ami nem Istentől való. Imádság helyett aggódsz, panaszkodsz. Nem ég benned az isteni szeretet. És még kereszténynek mered nevezni magad?” – hallom azt a vádló hangot belül, és összeszorul a szívem.

Talán igaza van?

Mielőtt válaszolnék a kérdésre, megosztanék veletek néhány személyes tapasztalatot. Az egyik eset tavaly nyáron történt. Egy nap alatt megfordult velem a világ, amikor rádöbbentem, hogy egy bizonyos dologban borzalmas döntést hoztam. Még fájdalmasabb volt azonban rájönni arra, hogy ez azért következhetett be, mert a Sátán elcsavarta a fejemet, és elterelte a figyelmemet. Nagyon megalázó volt ezzel szembesülni, mert sok minden megkérdőjeleződött bennem, amit magammal kapcsolatban feltételeztem. Úgy éreztem, hogy az egész hívő életem egy kudarc és fabatkát sem ér az egész, ha ilyen fontos döntésekben nem tudok Istenre figyelni. Megfogadtam, hogy a nyár hátralévő részében nem fogom hordani a keresztény ékszereimet* (van néhány igés nyakláncom, egy halacskás fülbevalóm, keresztes karkötőm stb.), mert egyszerűen nem vagyok méltó arra, hogy ezeket hordjam. Aztán ezt már ősz előtt pár nappal megszegtem, mert ráeszméltem, hogy hülyeség, hiszen attól még hirdethetem ezeken keresztül az örömhírt, hogy elszúrtam dolgokat az életben.

A másik eset a tavalyi advent időszakában történt. Az egyetemen ültem az egyik órámon, éppen zh-t írtunk. Írás közben elég sokszor a kezeimet néztem, és egy idő után akaratlanul is felfigyeltem arra, hogy milyen szépen csillog a karkötőm a lámpa fényében. És nem akármilyen karkötő volt rajtam, hanem a keresztes karkötőm. Hamarabb elkészültem, mint a csoporttársaim, beadtam a lapot, majd a karkötőmön kezdtem gondolkodni. Gyönyörűen ragyogott az apró kövekkel kirakott kereszt a csuklómon. De mégis mit keres rajtam egy ilyen karkötő? Miért vettem fel reggel? Elvileg jelent nekem valamit, és nem mellesleg kereszténynek mondom magam. De akkor sem értettem igazán, hogy miért van rajtam.

Túl szép volt ahhoz, hogy rajtam legyen. Túlságosan bátran és üdén csillogott. Mi volt ezzel a baj? Hát csak annyi, hogy akkor úgy éreztem, az utóbbi időben feleannyira sem fénylett az én kis hívő életem, mint ez a karkötő. Megkopott az Istennel való kapcsolatom, lelohadt a lelkesedésem, csak a tornyosuló feladatokat láttam magam előtt, és szinte állandóan aggódtam valami miatt.

Hirtelen úgy éreztem, hogy abszolút méltatlan vagyok arra, hogy egy ilyen karkötőt viseljek, és az Úrral ily módon „dicsekedjek”. Szégyelltem, hogy így mutogatok másoknak egy ékszert, miközben belül szétesik a hitem.

Már kezdtem volna magamba roskadni, és majdnem levettem a karkötőmet is, amikor megszólalt bennem egy szelíd hang:

„Ne vedd le a karkötődet, mert méltó vagy rá, hogy rajtad legyen. Nem magad miatt, hanem mert megváltottalak, és az enyém vagy. Felhatalmaztalak arra, hogy Isten gyermekének nevezd magad – és az is vagy. És ezáltal sokkal többre vagy méltó, mint holmi karkötők viselésére, amik engem hirdetnek. Méltó vagy az élet koronájára! Csak tarts ki mellettem akkor is, ha mustármagnyi hited is meginogna. Légy hű mindhalálig, és néked adom az élet koronáját!”