Önismeret

Megérkezni

Sokszor nagyon hosszú időbe telik, amíg végre megérkezünk az úticélunkra. Bár manapság már jelentősen gyorsabban tudunk utazni, már nem vesz el heteket, hónapokat egy utazás, mégis néha egy 15-18 órás út is felér egy örökkévalósággal. Mekkora öröm, mekkora megkönnyebbülés, amikor végre megérkezünk. Hiszen erre vártunk egész nap! Erre a megérkezésre készültünk hetek, hónapok, talán évek óta. Az álomnyaralás, a családlátogatás, a csereprogram. Fantasztikusan izgalmas végre ott lenni a célban és megélni azokat a pillanatokat, amikről már annyi ideje álmodoztunk. 


Vagy nem is pont azokat?

És mi van az úttal, ami elvitt odáig? 

Bocsánat, valószínűleg most összezavartalak. Nemrég egy egyhetes németországi tanulmányi kiránduláson vettem részt és az úton egy istentiszteletet hallgattam, ahol pont a megérkezésről és az odáig tartó útról is szó volt. Bajorországig pont volt 16 órám utána az elhangzottakon gondolkozni. 

Elgondolkodtam azon, hogy mennyire szeretünk megérkezni. Mennyire szeretjük, amikor végre elérünk egy életcélt, kezünkben tartjuk a nyelvvizsgánkat vagy a diplománkat, amiért annyit küzdöttünk, megvesszük a kocsit vagy a házat, amiért évekig spóroltunk vagy megházasodunk. Ezek mind nagyon szép állomásai az életünknek. De csak pillanatok. Nem mondanak el rólunk igazán semmit. Amin megmérhetjük önmagunkat, az az odáig vezető út. Hogy hogyan haladunk végig a kihívások során, mennyire vagyunk kitartóak vagy milyenek maradnak a kapcsolataink. S arra is őszinte fény derül ezekben a várakozással és munkával teli időszakokban, hogy milyen a kapcsolatunk Istennel. Hogy mennyire bízunk Benne. Hogy merünk-e Hozzá futni, amikor gyengék vagyunk, fáradtak vagy épp elbuktunk. Honnan várunk új reményt? Én sokszor elbukok ezekben.

A napokban egy kedves ismerősömmel beszélgettem, akivel megosztottam, hogy mennyire várom a jövőm eseményeit, a diplomám megszerzését, a házasságkötésemet és a közös életünket a párommal. Az ismerősöm egy nagyon fontos kérdést tett fel nekem: és mi van, ha nem olyannak álmodod meg ezeket a pillanatokat, mint ahogyan azok majd egyszer megtörténnek?

 S én tovább vittem ezt a kérdést: Mi van, ha Isten teljesen mást tervez, és én csalódni fogok? Mi van, ha pont én nem engedem majd, hogy Isten valami sokkal jobbat készítsen arra a pillanatra, mert ragaszkodni fogok az én álmaimhoz. S amivel a legjobban küzdök mostanában: mi van, ha azzal, hogy a jövőt tervezgetem, elveszítem a jelent? Lemaradok róla. Nem látom a mostnak az áldásait. 

Egy gyülekezeti alkalmon beszélgettünk arról, hogy mekkora csapda tud lenni, ha folyton azon lovagolunk, amink még nincs. Ahol még nem tartunk. Hiszen ilyenkor nem tudjuk meglátni azt, amink már igenis van, amiért hálásak lehetünk, ami miatt már ma is áldottak vagyunk.

Most ezt a tervezgetést próbálom elengedni és letenni Isten kezébe. 

Mert kezdem kapisgálni, hogy megérkezni csudijó. De amíg odaérek, nagyon sok mindenben formálhat, gyógyíthat és taníthat az Úr. Amíg odaérek, Ő felkészít. Hogy ott már élvezhessem azokat az áldásokat, ugyanakkor el is bírjam azokat a terheket, amik majd abban az életszakaszban várnak rám. 

Ne akarjuk előre futni. 

Mert: „Elég minden napnak a maga baja.” Mt 6:34

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!