Misszió & Közösség Önismeret

Egy Big Macet, szép családot és kegyelmet… – really?

írta: BellaGirl

avagy keresztényként miért nem beszélünk az evangéliumról?

 

„Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük.” (2 Timóteus 4, 2-3)

A hívő, krisztuskövető számára folytonos dilemma, hogyan is kéne jól szolgálni Istent és jól hirdetni az evangéliumot. (Vannak persze, akik számára az is dilemma, kell-e hirdetni az evangéliumot, de most induljunk ki abból, hogy ha van általános elhívásunk, akkor az az, hogy bizonyságot tegyünk az Atya szeretetéről, aki elküldte a fiát, Jézus Krisztust értünk, hogy nekünk ne kelljen a bűneink következményét, a halált elszenvednünk. Jézus Krisztus áldozata révén kaptunk örök életet és lehetünk kapcsolatban az Atyával.)

Oswald Chambers azt mondja, ebben az igében az alkalmas és alkalmatlan idő nem a terminusra, hanem saját magunkra vonatkozik, vagyis hogy akár alkalmasnak és ihletettnek érezzük magunkat, akár nincs semmi kedvünk hozzá. (Krisztus mindenek felett, Evangéliumi Kiadó, 1971, 118.)

Akármelyik aspektusból is közelítettük meg eddig ezt a sokat emlegetett igeverset, gyanítom, hogy konkrét esetek és helyzetek kapcsán legtöbbször az járt a fejünkben, vajon a mai ember hogyan reagálna egy olyan misztikus üzenetre, mint az evangélium. Hogy egy ilyen üzenetet hallva egyáltalán felmerülhet-e benne: ez tényleg igaz, tényleg megtörtént és hat ma is.

Egyáltalán arcon csaphatom-e a szomszédomat egy ilyen radikális kérdéssel: Jézus Krisztus érted is meghalt és téged is hív, hogy vele élj, vele örökké élj, vele ezentúl bűntelenül élj, akarod-e?

Jaj, ez így túl kemény vagy túl fura… Ezért sokan elkezdünk nem beszélni az evangéliumról, csak úgy lightosan az Isten munkájáról, leginkább azokról az áldásokról, amiket Tőle kaptunk az elmúlt évek során: család, munka, gyógyulások – ez szép és jó, de azért tudjuk ugye, hogy a legnagyobb mégsem ez, hanem ami abban a három napban történt: Jézus kereszthalála, majd feltámadása.

Gondolhatjuk (legalábbis ezzel nyugtatjuk magunkat): de hát itt, Európában az evangéliumot magát már mindenki ismeri, nekem az a feladatom, hogy alátámasszam, bizonyságokkal tegyem valóságossá, (és ezért magát az evangéliumot csak megspórolom az elejéről). Hadd mondjam el, hogy ez a feltételezésünk nem igen állja meg a helyét: egyszer évekkel ezelőtt, mikor gyerekalkalmat tartottam, kiderült számomra, hogy a gyülekezetünk kistinijeinek fogalma nincs róla, mi alapján van örök életünk. Mondtak gyülekezetbe járást meg imádkozást, de mikor aztán elmondtam nekik az evangéliumot, öröm volt látni az aha-élményt. És itt még mindig csak a megértés szintjéről beszélünk, nem a megéléséről: a kegyelem elfogadásáról.

Nem is kell feltétlen az alfa generációsokkal példálózni, biztos vagyok benne, hogy sok felnőtt hívőben is nagy zűr van ezzel kapcsolatban, talán nem is sejtik, hogy a megelégedetlen  életük hátterében éppen a kegyelem megélésének, elfogadásának a hiánya áll.

Mert az igazi félelmünk azt hiszem ez: miként fogadja majd a szívével a másik az evangéliumot? Emberi körítéssel igyekszünk vonzóvá tenni az üzenetet, kipótolni azt ott, ahol “szükséges”, mert túl múltmúltezredi, (mintha bizony lehetséges volna), és sokszor képtelenek vagyunk elviselni hatáskörünk végességét. A munkát ugyanis a Szentlélek végzi. Ha úgy osztjuk meg az örömhírt, hogy életünk és cselekedeteink hitelként állhatnak szavaink mögött, akkor az, hogy a másikban felébresztenek-e valamit a hallottak vagy ezután már inkább tagadja a barátságunkat, mert őrültnek tart, nem rajtunk múlik. 

Fontos kérdés azonban – visszatérve az eredeti feszengésünkhöz: alkalmas és alkalmatlan időben… -, hogy valóban a másikat féltjük-e ezekben a helyzetekben. Valóban attól tartunk, hogy ő még nem áll kész erre, ez neki még too much, neki kezdjük inkább azzal a (tév)tanítással, hogy ha Istennel járnál, minden csodás volna az életedben…

Nem arról van-e inkább szó, hogy a saját jóhírünket féltjük? Hogy rettegünk attól, hogy – Pál apostol szavaival élve – szinte a világ szemétjévé válunk, ha olyan képtelen üzenettel állunk elő, mint az evangélium?
Ha a szomszédom többet nem áll szóba velem, mert zakkantnak tart, kivel fogok locsolás közben beszélgetni?

Természetesen fontos, hogy beszélgetéseink és kapcsolataink ápolása során figyeljünk a másikra, a másik lelki állapotára, mindig tartsuk tiszteletben a határait. Csak hívőként ne éljünk le egy életet folytonos önbecsapásban. Még ha oly nehéz is elképzelni: ha minket Isten Lelkével megérintett az evangélium, higgyük el, hogy ezt mások életében is kimunkálhatja!

Bugovics Ráhel

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

%d bloggers like this: