Három bátor író válaszolt a felhívásunkra, és megosztotta velünk tapasztalatait. Beszámolóik alapján, a következőkben családi kempingezésről, bolyongásról és csavargásról olvashattok.
Kettő az egyben
Éppen most vagyok túl életem két legeltérőbb nyaralásán, amit csak el lehet képzelni: egy autós utazáson apukámmal Alice Springs-ből Tasmania-ba, és egy gyalogtúrán, amely során az egész családdal Ausztrália leghíresebb túraútvonalát, az Overland Track-et jártuk végig.
Nyolc napon keresztül ültem a kocsiban, míg levezettünk több, mint 4000 km-t, közben komolyan értékeltem minden lehetőséget, amely adódott arra, hogy kinyújtóztassam a lábaimat. Aztán szinte egy héten át egész napos gyaloglások vártak rám, míg megtettünk közel 70 km-t. Minden alkalmat megragadtam, hogy pár percre leülhessek!
Átvezettünk az ország legforróbb, legszárazabb tájain, aztán végigtúráztuk a leghidegebb és legnedvesebb részeket. Láttam a sivatagos síkságból kiemelkedő, hatalmas, vörös sziklákat, és álltam hegycsúcsokkal és meredek völgyekkel körülvéve a világ tetején. Sajgott a fenekem a sok üléstől, aztán fájt a lábam a hosszú gyaloglástól. Az első nyaralás alkalmával minden este étteremben vagy gyorsétteremben ettem, majd a másodikon tábortűzön készült ételek következtek.
Bár elsőre ezek az utazások nagyon különbözőnek tűnnek, valójában sok hasonlóság is van köztük. Mindkettő olyan lenyűgöző tájakat tárt elém, amilyenekhez foghatót még sohasem láttam. Mindkét esetben más és más helyen töltöttük az éjszakákat.
Mindkettő csodálatos elvonulást jelentett a mindennapi élet sürgés-forgásából. Jutott idő arra, hogy csak úgy üljünk, sétáljunk, beszélgessünk, és élvezzük a körülöttünk elterülő táj szépségeit. Megismerhettem Ausztrália legjavát egyetlen hosszú ’egyszer-az-életben’ tapasztalatsorozat útján.
Riley Guyett, 15
Amikor a Taj Mahal-nál jártunk
Amikor egy pillanatra megállunk, és visszaemlékszünk a családi vakációkra, talán a tábortűz melletti éneklés, a horgászat, és a finom falatok juthatnak eszünkbe… Valahogy így néz ki egy normális családi kirándulás, nem igaz?
Nekem fogalmam sincs róla, ugyanis én csak azt a vicclapba illő bohóckodást tapasztalhattam meg, amit a családom kempingezésnek nevez. A legszörnyűbb kísérletre nagyjából három éve került sor.
A hivatalnok apám úgy döntött, hogy nekünk bizony szabadban vakációzó családnak kell lennünk. Így hát megvásárolt valamit, amit ő csak úgy emlegetett, mint a “kempingsátrak Taj Mahal-ja”. A rákövetkező hétvégén elautóztunk a legközelebbi kempingbe, mégpedig úgy, hogy előtte természetesen nem néztük meg az időjárás előrejelzést.
Szombat reggel a család bezsúfolódott a kocsiba. Azt gondoltuk, apa maga Bear Grylls, ahogy figyeltük, hogyan igazít még egyet a sátoron. A vidám felfedezőút kilátása azonban hamarosan szertefoszlott, ahogy sötét fellegek kezdtek gyülekezni az égen, képletesen, és szó szerint is. A lelkesedésem azonnal alábbhagyott, amint meghallottam az első kövér esőcsepp koppanását a szélvédőn.
„Ez csak egy futó zivatar” – nyugtatgatott anya. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Igen ám, de majdnem drámai időzítéssel a menny megnyitotta kapuit, és ömleni kezdett az eső, mi mégis továbbmentünk. Amikor megérkeztünk, apa biztosított bennünket arról, hogy: „A srác az üzletben azt mondta, csak 15 percbe telik a sátor felállítása. Pár perc és szárazak leszünk, és otthonosan berendezkedünk, gyerekek!” Talán még meg lehet menteni ezt a kirándulást! – gondoltam.
Négy órával később a Taj Mahal állt. Csöpögött a víztől, és roskadozott, de legalább – hálásan a menedékért – össze tudtunk kucorodni a belsejében. De a jó öreg Taj egyszerűen nem tudott megbirkózni az özönvízzel, és beázott. Ekkor történt, – ahogy mind a négyen ott dideregtünk egy szivárgó, éppen-hogy-csak álló sátorban, – hogy anyukám azt mondta: elég volt! Még 3 órába került, hogy szétszedjük a sátrat (ennyit a „15 percről”).
A hazafelé út néma csendben telt. Kimerülten és összefagyva a család nem beszélgetett, így apa bekapcsolta a rádiót. Egy recsegő hang köszöntött minket, mégpedig egy nyomatékos felszólítással: „Az időjárás előrejelzés szerint egy ötös kategóriájú ciklon ér el bennünket az elkövetkező 8 órában. Kérjük a lakosságot, tartózkodjon fedett helyen!” Elborzadva néztünk egymásra. Egy ciklonban próbáltunk meg kempingezni!
Ainsleigh Friedrich, 17
Együtt a család
Az egész családom arról ábrándozik az iskola utolsó heteiben, hogy a suli véget érjen, és mehessünk a strandra. (A szüleim mindketten tanárok.) Az elmúlt években mindannyiunknak megvoltak a saját elképzeléseink arról, hogyan szeretnénk tölteni a szünidőt. Az öcsém horgászni szeretett volna, a nővérem pedig már alig várta, hogy amikor csak inspirálva érzi magát, szabadon művészkedhessen. Anya, apa és én pedig el akartunk veszni egy-egy jó könyvben. Én a hosszú, homokban futásokra is nagyon vágytam már.
Így hát karácsony után bepakoltuk a táskáinkat egy tíz napos tengerparti kiruccanáshoz. A szokásos harc azon, hogy ki ül az autóban középre, most sem maradt el, aztán még vitatkoztunk egyet azon is, hogy melyik CD-t hallgassuk, de végül sikerült elindulnunk. A nyaralónkban az öcsém és én egy szobában aludtunk, amit idén különösen kibírhatatlannak éreztem, mert éppen megjött, így aztán elkerülhetetlen volt néhány kellemetlen kérdés arról, hogy miért nem megyek fürdeni.
Volt egy emlékezetes családi program is, mégpedig egy nagyon izgalmas Monopoly csata. A nővérem még el is sírta magát, csak hogy meggyőzze apát arról, hogy adjon el neki egy telket. Közben rengeteget nevettünk, és apa sokat nyögdécselt is, amikor a „Parkoló” mezőre ért. Bár csak egy társasjáték volt, annyira úrrá lett rajtunk a versenyszellem, és annyit nevettünk közben, hogy azt hiszem, erre mindig emlékezni fogok.
Joanna Shannon
