Jeles napok Kapcsolatok Százszorszépek Test+lélek

Remegő rímek emléke

– Nos, kis Renátám, emlékszel még a Bodri kutyáról szóló versre, amit tanítottam neked? – kérdezte egy szelíd, szeretetteljes hang, melynek tulajdonosa egy nagy, zöld fotelba süppedő szépkorú hölgy volt.
– Igen, természetesen. – válaszoltam lelkesen, és tekintetem egy idős, de ragyogó szempárral találkozott.
– Elmondod velem? – kérdezte a néni, mire bólintottam és belekezdtünk…

Az idős hölgy nem más volt, mint az egyik Nagymamám, akihez sok kedves emlék fűz. Többek között ő volt az, aki megtanított olvasni, még mielőtt iskolába mentem volna, és szerintem neki köszönhetem, hogy már kisiskolás koromban megszerettem a költészetet. Nagyon okos, művelt asszony volt, az Úr Jézus hűséges követője. A fenti párbeszédet most csak rekonstruáltam, de biztos, hogy többször lejátszódott köztünk hasonló, miután megtanította nekem a verset, amelyre utaltam. Sosem felejtem el, ahogy elővette Túrmezei Erzsébet vaskos verseskötetét, kikereste belőle a Bodri című verset, és addig olvasta fel nekem újra meg újra, amíg már én is kívülről fújtam az egészet. Onnantól kezdve egy jó darabig sokszor elszavaltuk közösen a nagyszüleimnél tett látogatások alkalmával. Beillesztem ide Nektek a verset, hogy tudjátok, miről beszélek:

Túrmezei Erzsébet: Bodri

Szegény Bodri kutya,
hogy lenne jókedve?
Nem ugrálhat, szaladgálhat,
amerre szeretne.
A fa derekához
jól odakötözték.
Meg se tudna szabadulni,
bárhogy erőlködnék.

Odamegyek hozzá.
Bőrébe’ se fér meg.
Alig tudja jelét adni
boldog örömének.
Nem is voltunk eddig
olyan jó barátok.
De most a Bodri szemében
titkos reményt látok:
Azt hiszi, eloldom,
s mehet szabadjára.
Dehogy jönne, dehogy többet
börtöne tájára.

Ha fogoly nem lenne,
reám se mordulna.
Hasztalan is hívogatnám,
felém se fordulna.
Közeledésemet
nem méltatná szóra.
Csak a rabnak van szüksége
a szabadítóra.

Szinte gyerekversnek tűnhet az elején, ám a lezárása nagyon is komoly, elgondolkodtató. Hiszen „a rab” és „a szabadító” határozott névelőstől már jóval túlmutat a láncra kötött kutyuson. A Nagymamám el is mondta nekem, amikor nagy büszkén szavaltam, hogy „a rab” bizony én vagyok, a bűn rabja, „a szabadító” pedig Jézus, akinek a bűn feletti győzelmét ünnepeltük pont egy hete, húsvétkor. Fontosnak tartotta, hogy tudjam, miről szól ez a költemény.

Viszont előfordult, hogy a Mamám nem tudta már velem végigmondani, mert közben reszketni kezdett, a rímek megremegtek ajkain és aztán abba is kellett hagynia a beszédet, ugyanis Parkinson-kóros volt. Ilyenkor én mindig megijedtem eleinte, aztán a családi összejövetelek alkalmával lassan egészen megszoktam, hogy ez egyre sűrűbben megtörtént. De mindig kirázott tőle a hideg, a tekintetem inkább kikerülte őt. Olyan nyomasztó volt látni őt ilyen nyomorult állapotban, ahogyan fokozatosan leépült. Ugyanakkor csodálatos volt azt is megélni, hogy a hite nem ingott meg még akkor sem, amikor élete utolsó éveit ágyhoz kötve kellett töltenie. Egy nagyon emlékezetes párbeszédet szeretnék még idézni, ami az Anyukám és a Mamám között zajlott le:

– Nem nehéz így az ágyban fekve érezni Isten szeretetét, Mama? – kérdezte Anyukám, mire a Mama elmosolyodott és ezt felelte:
– „Isten azonban a maga szeretetét abban mutatta meg irántunk, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róma 5:8)

Hosszan elhúzódó betegségét csendes türelemmel, alázatosan viselte és több éve már, hogy hazaköltözött Megváltójához.

A magyar költészet napján és a Parkinson-kór világnapján szerettem volna ezt a számomra nagyon kedves verset bemutatni és megemlékezni a hozzá kapcsolódó drága személyről is.

Hála legyen az Úrnak, hogy vannak magyar, keresztény költők – és nagymamák…

Tóth Renáta Anna

A cikk szerkesztésében Ónodi Krisztina is közreműködött.

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

%d bloggers like this: