Drága olvasóink, Bella Lányok!
Íme, elérkezett egy újabb szeptember, amit talán vártunk is, meg nem is. Vártuk, hogy a nyár legtöbbször kaotikus mindennapjaiból újra visszatérjünk egy ismerős rendszerbe, hogy találkozhassunk a közösségeink tagjaival és újra láthassuk az iskolatársakat, kollégákat. Talán még jól is esik picit újfent offline együtt lenni és dolgozni vagy tanulni. De persze bennünk van az öröm mellett megannyi kérdés, kétely és félelem is. Meddig tart a szabadságunk, bezárnak-e újra az intézmények, mi lesz az oltással? S még tucatnyi gondolat foroghat bennünk. Személy szerint én azzal a kérdéssel is küzdök, hogy ennyi jól megszokott online tanulás után hogy állom meg a helyem jelenléti oktatásban – már ameddig lehetőségünk lesz jelenléti oktatásra.
Kicsit úgy érzem magam ennek az új tanévnek a kezdetén, mintha egy vihar előtti csendben várakozó tengernél állnék. S figyelném, mikor jön újra felém MINDEN.
De a nyár folyamán megértettem valamit, ami megváltoztatja azt, ahogyan most itt állok ebben az időszakban. Ugyanis bár a problémák, terhek és félelmek nem fognak elmúlni, mindezzel nem egyedül kell megküzdenem.
A jelenlévő, élő Isten leül mellém ebben az élethelyzetben is és arra hív, hogy osszam meg nyugodtan vele minden kétségem, minden mély gondolatom.
Nem, nem múlnak el a hullámok, a külső vihar, a mennydörgés az életem tengerénél, és ugyanúgy meg kell oldanom majd minden előttem álló helyzetet. De a Vagyok velem lesz. És az Ő jelenléte elég biztonságot, bátorságot és erőt ad számomra ahhoz, hogy meg tudjak küzdeni a belső és külső viharokkal.
A Máté evangéliuma 7. fejezetében is találhatunk egy példázatot a viharról, s arról, hogy mi tart meg bennünket igazán:
„Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.”
Az egyik parafrázisa ennek az igeszakasznak így szól magyarra fordítva:
„Ezek a szavak, amelyek nektek szólnak, nemcsak random kiegészítői az életeteknek. Hanem a fő alapot jelentheti számotokra, amelyre ráépíthetitek az életeteket. Hogyha beleépítitek az életetekbe ezeket a szavakat, akkor olyanok vagytok, mint a bölcs ács, aki a házát sziklára építette. És esett az eső, kiáradt a folyó és a tornádó lecsapott – de semmi nem mozgatta meg azt a házat. Az a sziklához volt rögzítve. De ha csak vallási alkalmakon használjátok a szavaimat és nem építitek bele az életetekbe, akkor olyanok vagytok, mint az ostoba ács, aki homokos tengerpartra építette a házát. Amikor jött egy vihar és feltámadtak a hullámok, a háza összeomlott, mint egy kártyavár.”
Amikor ezeket a szavakat forgattam magamban, számos gondolat merült fel bennem, amelyekből most kettőt szeretnék kiemelni számotokra.
Sokszor azt gondoljuk, hogy na, most én megtértem, elfogadtam Jézus Krisztust megváltómnak, innentől kezdve minden csudiszuper. Az életem teljesen jó kerékvágásba került, megy magától, néha rágondolok azért Istenre, meg, ha szorul a hurok egy-egy élethelyzetben, akkor azért szorosabb a kapcsolatunk, de ezen felül járom a magamét. És persze minden probléma elkerül, mert hát, ha a Jóisten jó, akkor nem hozhat nehézséget a nyakamba. Könnyű így gondolkodnunk, hiszen legtöbbünk arra vágyik, hogy csendben, nagy nehézségek nélkül élje le az életét. De Jézus nem ígér ilyet, sőt. Jézus kimondja többször is a valóságot, ő nem áltat bennünket: problémák, viharok lesznek.
De! S itt jön a második gondolatom, ami számomra nagyon izgalmas volt, amikor felismertem. Hogyha az Úr Jézusra, a Tőle hallott és tanult gondolatokra, szemléletmódra építjük az életünket, akkor az megtart. S most nem arra gondolok feltétlen, hogy ha minta-keresztények vagyunk, minden gyülekezeti alkalomra eljárunk, kint van az autónkon a halas matrica, akkor kősziklán áll az életünk. Sokkal inkább arra, hogy ismerjük-e igazán Isten gondolatait, amelyek az Ige szerint magasabbak, sokkal magasabbak a mieinknél, s meghökkentően különbözőek sokszor számunkra. Értjük-e igazén Jézus hegyi beszédében elhangzó szavait? Van-e fülünk a hallásra – s tovább megyek –, meg is éljük-e azt, amit Jézus tanítani szeretne számunkra ma is? Mert hiszem, hogy semmi más nem tudja igazán, teljes valójában megtartani az életünket, csak az, ha a Krisztusra építkezünk. Ha képesek vagyunk formálódni Általa, ha érdekel, hogy egy helyzetben mi lenne az Ő válasza, ha készek vagyunk meghallani az Ő szelíd, bennünk szóló hangját még olyankor is, amikor az a mi alaptermészetünknek teljességgel ellentmond.
Ha igazán Istenre építkezünk, az Ő jelenlétére az életünkben, akkor jöhet az árvíz, a problémák hullámai, jöhet újabb Covid mutáns, gyermekkori sérelmek, felnőtt terhek és kérdések, vagy bármi. Nem fog romba dőlni az életünk háza.
Nem azért, mert mi annyira erősek és bátrak, vagy talán módfelett jó emberek volnánk. Pusztán a közel jövő Isten megtartó kegyelméből. S ez mindenre elég. „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12:9)
Így szeretnélek benneteket biztatni hatalmas szeretettel és bella lány öleléssel:
Fannygirl
