Egyszer régen valaki azt mondta, hogy a félelmeinket csak akkor tudjuk legyőzni, ha szembenézünk velük és kezünkbe vesszük az irányítást. De vajon ez tényleg így van? Képesek lennénk arra, hogy mindent félretéve csak arra fókuszáljunk, hogy minden rajtunk múlik és fölényeskedhetünk, mert hatalmunk van rá? Igen, képesek vagyunk, de csak egy bizonyos mértékig; idővel rájövünk, hogy az ember önmagában semmit sem ér, ha nincs valaki mögötte. Valaki, aki támogatja, valaki, aki erősíti.
Tulajdonképpen az embernek semmi oka arra, hogy féljen, ugyanis élete annak a Valakinek a kezében van, aki őt egy nap erre a világra helyezte, és mert, ahogy Pál apostol is mondta a Timóteushoz írott első levelében: „Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” Ahhoz azonban, hogy ezt egy egyszerű földi halandó megértse, meg kell találnia az örökkévaló Atyját és meg kell tanulnia bízni abban, hogy Ő a legjobbat akarja neki. Ezt a Heidelbergi Káté 26. kérdésének felelete is tükrözi:„…énnekem az ő Fiáért, a Krisztusért Istenem és Atyám; ezért úgy bízom őbenne, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy mind testi, mint lelki szükségeimre gondot visel, sőt még mindazt a rosszat is, amit e siralomvölgyben reám bocsát, javamra fordítja: mivelhogy ezt megcselekedheti mint mindenható Isten, s meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.”
A gyermekkori énem elég gyakran volt már szemtanúja és áldozata különböző megbetegedéseknek. Ezek már-már annyira megérintettek, hogy képes voltam kiszaladni a szobából már akkor, ha netán megemlítődött néhány betegségre vonatkozó tünet. Egyszerűen nem bírtam hallgatni; a szívem csak egyre szaporábban kalapált és az egész lényem megtelt azzal a bizonyos negatív érzéssel, amelyet igazából félelemérzetnek nevezünk. Más ember általában olyasvalamitől tart, aminek tényleg látható ereje van, én azonban attól félek, ami láthatatlan, ám olykor mégis akkora erővel bír, amelyet az ember képtelen legyőzni. Nagymamám egyszer a „nyúlszívű” jelzővel illetett, aztán amikor nagyobb lettem, azt a kérdést szegezte nekem, hogy: hogyan lehetek ennyire hitetlen, hiszen, aki hisz Istenben, senkitől és semmitől sem fél. És én mindezt tudtam. Csak azt nem értettem, hogy vajon akkor mégis miért visel meg ennyire már csak pusztán az is, ha a betegség szót hallom.
Emlékszem, hogy kb. 5 éves koromban tisztáztam magammal azt, hogy az Isten Úr mindenek felett és a gondolataim is végül oda fognak kifutni, amerre Ő tereli őket. Tudtam, hogy Ő a világ közepe, de azt is tudtam, hogy mindig gondot visel rám. Akkor még csak körvonalazódott bennem, ma azonban már tudom, hogy mielőtt bármi elérne hozzám, azon Ő már átfuttatta a tekintetét, semmi sincs az Ő tudta nélkül és semmi sem történik véletlenül. Ebből kifolyólag a betegségek sem véletlenek.
A betegségek ráébresztenek arra, hogy mi az élet valódi értelme és kinek is vagyunk adósak ezért a csodáért – az életért – hálaadással.
Isten a betegségeken keresztül is képes üzenni nekünk. A Példabeszédek könyve 3. részének 11. verse szerint a próbatételek nem mindig átkok az emberek életében, hanem ellenkezőleg: áldások. Hogy ezt megértsük olykor egy egész emberöltönyi tapasztalat szükséges, azonban a végső elismerés többet jelent minden földi jónál és nem más, mint az örök élet lehetősége.
Jól tudjuk, a Teremtő az, aki megszabja a kereteket, de mi vagyunk azok, akik a kerítés mögött lépkedünk. Van, hogy a kerítésen belül meginog a talaj, de a kerítés sértetlen marad. A mi dolgunk, hogy józan ésszel álljuk a sarat azon a területen, ahová beleszülettünk azért, hogy ne elkárhozzunk és a kerítés mögötti romos helyen maradjunk, hanem feltámadjunk és a kerítésen át az örök öröm otthonába juthassunk, amely már születésünk percétől arra vár, hogy egyesüljön velünk. Ne okozzunk csalódást a Tájépítésznek! Ne féljünk, és ne rettegjünk, hanem mérjük fel, hogy minden a mi javunkra szolgál, törekedjünk arra, hogy hitünket erősítsük, s életünket megjobbítsuk, ahhoz pedig, hogy e küszöböt átléphessük, szükségünk van ezekre a fizikai és szellemi megpróbáltatásokra, hisz Isten ezeket is a mi érdekünkben engedi megtörténni.
Madaras Szilvia
A cikk szerkesztésében Ónodi Krisztina is közreműködött.
