Ha valaki megkérdezi tőlem, melyik az a karácsonyi emlék, amit a szívemben őrzök – én azonnal tudom, melyik az. Még csak gondolkoznom sem kell hozzá, hogy eszembe jusson…
5 éves lehettem, de nem több mint 6. Akkoriban fehér karácsonyaink voltak. És a házak mögött, ahol éltünk a szüleimmel, volt egy kis tó. Ha már megfelelően befagyott, hokiztak rajta a környékbeli fiúk, és csúszkáltak, korcsolyáztak többen. Ez olyan természetes volt. Közeledett a karácsony, és én nagyon vártam. Vártam, hogy mehessünk a nagyszüleimhez. Édesapám alkoholizmusa miatt az ünnepeken sem szerettem otthon lenni. Szeretetre és törődésre vágytam. Megfogalmazni még akkor nem tudtam, de az érzésre emlékszem.
Emlékszem, hogy otthon olyan rideg volt a lakás, de a nagymamáméknál melegség áradt mindenhonnan. Nem azért, mert ott jobban ment a fűtés, hanem mert ott már akkor Isten lakott velük együtt. Emlékszem az illatokra, a kanapé anyagára, ahogyan végigsimítottam rajta a kezem. A régi lemezjátszóra, amit nagyapám nagy gonddal őrzött és tulajdonképpen mindig újnak nézett ki. Ahogyan feltett egy lemezt, a mozdulataira. Nagymamám, ahogyan előtűnik a kamrából, és becsukja az ajtót, mondván: Ide most már ne menjen be senki, mert a leves hűl a padlón!
Nem laktunk tőlük messze, de autóval kellett menni. Apám sokszor már bódultan vezetett, anyukám befelé nyelte a könnyeit. Ezen a karácsonyon is, ahogyan szürkületben begurultunk a városba, csodálkozva néztem a házak ablakait. Olyan rejtélyesen áradt a szeretet felém minden égősorból. A tömbházak egyik-másik ablaka, mint megannyi kis csillag. Próbáltam számolgatni őket…
Mikor megálltunk a nagyszüleim háza előtt, izgatottan vártam, hogy a lépcsőházban elém siessen a nagymamám. Megölelt és nagyon boldog volt, hogy lát engem. A kabátomat ledobtam a kis előszobai székre. És tudtam, hogy nem mehetek be a nagyszobába, megálltam az üvegajtó előtt. A színes, apró fénycsóvák szikráztak át az előtérbe. Nagypapám nagy örömmel fogadott: Jaj, annyira vártalak, kisszívem! Nagymamám sietve utánam jött, megfogta a kezem és rám nézett: Kicsim, nem mehetünk be a szobába, mert az angyalka most teszi az ajándékot a fa alá. Találkoztam vele és elmondta, hogy neked egy különleges ajándékot hoz majd.
Az érzés, ami átjárt akkor, még ma is az enyém! Álmélkodva hallgattam őt, és egy szót sem tudtam szólni.
A vacsorára nem emlékszem, csak arra, hogy meg kellett várnom, amíg vége, a helyemen kellett ülnöm. Aztán nagyapám végre kinyitotta a nagyszoba ajtaját. Előre ment, és feltette a lemezjátszójára a „Mennyből az angyal”-t. Mindig szépen szólt, szebben, mint máshol. A fa köré próbáltunk állni. Nekem a nagyszüleim fogták a kezem, és mi is énekeltünk. Amikor vége lett az éneknek, a lemez folytatódott, és nagyapám viccesen azt mondta, hogy még tovább is énekelhetnénk. De ezt senki nem fogadta kedvezően.
Az egyik nagyobb doboz felé vezetett a nagymamám. Csodálattal bontogattam. A dobozból előbb-utóbb felbukkant egy gyönyörűséges, fehér, bőr korcsolya. Gondolkozás nélkül felhúztam a lábamra. Meg is fordult a fejemben, hogy az angyalka ilyen pontosan tudja, hogy mekkora a lábam. Nagyapám odajött, megölelt és elmagyarázta, hogy hogyan kell bekötni egy korcsolyát. Olyan szépnek, szeretettnek és áldottnak éreztem magam… – utólag így tudnám megfogalmazni.
A történet azért is kedves a számomra, mert nagyapám nem csak megvette a korcsolyát, hanem el is vitt korcsolyázni. Tudta és látta, hogy tetszik nekem, ahogyan a kis tavon siklanak a jégen a házunk mögött. Aznap ott aludtunk náluk. Aztán másnap anyukám és ő, elvittek korcsolyázni. Emlékszem, ahogyan tartotta a karomat és magyarázta, hogyan tartsam a lábam, és vigyázzak, el ne törjem.
Megtanított korcsolyázni, azóta is tudok és szeretek! Pedig ez nagyon régen volt, lassan 40 éve. De sosem felejtem el ezt az ajándékot, ezt a karácsonyt. Ahogyan ott állunk vele a jégen, és tanít engem. Nem csak korcsolyázni, hanem Isten szeretetére. Nem csak a szavaival, hanem a tetteivel is. Támogatott és erősített, és felsegített, ha elestem. Leporolta a harisnyámról a jeges havat. Vigyázott, nehogy megvágja a kezem a korcsolya.
Úgy adta át a szeretetét, hogy elhittem, értékes vagyok, és érdemes arra, hogy szeressenek.
Így nem az alkoholszagú karácsonyra emlékszem elsősorban, az eszembe sem jut. Hanem az illatos karácsony van a szívemben, a Krisztus illatú karácsony. Ezt adtam, és próbáljuk átadni a férjemmel a gyermekeinknek is. És a fehér korcsolya, kéz a kézben a nagyapámmal. Ezek azok az emlékek, amiket Isten őriz meg nekünk.
Kinga
