Eljött a nap, amikor a világ újra az édesanyákat ünnepli. Az édesanyákat, akik az év többi napján észrevétlen teszik a dolgukat csendben, áldozatkészen. Észre sem vesszük. Éveken át teszik. Odaadó szeretettel. Már akkor is, amikor még fel sem fogjuk, amikor még megköszönni sem tudjuk. Életet adnak, megszülnek és felnevelnek. Felnövünk. De míg van, akit édesanyának szólíthatunk, gyermekek maradunk. Csak most már felfogjuk, emlékszünk, sejtjük… hogy mennyi mindennel tartozunk neki. Valódi a hála a szívedben? Nincs tökéletes édesanya. Ahogyan tökéletes ember sincsen. De tökéletlenül is felbecsülhetetlenül értékes. Hálás vagy érte? Szeresd tiszta szívből! Isten éltesse az édesanyákat! Nélkületek mi sem lennénk. Köszönjük, hogy vagytok.
Félünk-e még az árnyékunktól,
a sötéttől,
a víztől,
a hótól?
Vagy csak némán rettegjük a holnapot,
az újat,
a sürgőst,
a nagyot?
Két kéz fogta húsos kis kezünk
remélve, nem feledjük,
ha egyszer majd
nagyok
leszünk.
Totyogva csodáltuk a sürgő csodát,
ki egy-egy mosolyunkért
föláldozta
magát.
Betakart, ha fáztunk és szidott is, ha kellett,
– egy anya ott volt
mindenki mellett.
Ember ő is, hibázott, vétett,
talán sokszor
meg is sértett,
de életet,
mint legnagyobb
kincset
ő adott,
– életet mindenki
egy anyától kapott.
Ónodi Krisztina
