Fordul a föld, átfordul velünk,
Pereg az időnk, pereg az életünk.
Kifordul magából a világ hirtelen,
Egy év alatt uralmat vesz a félelem…
Ma még van, holnap már mivé lesz az életem?
A halál ébreszt rá: istenemmé lett a kényelem…
Kapaszkodnék, de nincs mibe, nincs kibe – vagy talán
Csak a díszlet hullik szét épp fényűzésünk színpadán?
Pillanatról pillanatra változik a jelenünk,
De van… egy változhatatlan Istenünk!
Ugyanaz az Isten szeret téged és engem,
Aki ránk pillant a naplementékben,
Aki osztozik velünk a jóság örömpercein,
És sorsok milliárdjait hordozza erős vállain.
Ugyanaz az Isten tart a kezében,
Akinek remény izzik a szemében,
Aki galaxisokat karcolt az égre,
És színeket az emberek szemébe.
Ugyanaz az Isten van veled és velem,
Akinek leheletéből lettél, s lettem,
Aki virágba borítja a tüskés bokrokat,
És számolgatja a hajszálaidat.
Ugyanaz az Isten mosolyog ránk fentről,
Aki nem ijed meg soha semmitől,
Aki gyerekek kacajában táncol,
És csillagok millióival karol.
Ugyanaz az Isten lett emberré értünk,
Akinél fontosabb lett a saját kényelmünk…
Aki elnémít, hogy hallani tudjunk,
És összetörve a karjaiba hulljunk.
Ugyanaz az Isten tör utat feléd s felém,
Akinek örök sebek vannak lábán-kezén,
Aki maga is könnyezett és vérzett,
Aki síron innen és túl is együtt érzett…
Ugyanaz az Isten kiált, hogy ne félj,
Aki mindig is azt akarta, hogy élj!
Aki szüntelen őrzi álmaid éjjel,
És mindig felébreszt ismét reggel.
Ugyanaz az Isten hirdet életet,
Aki maga is halálig szenvedett,
Aki érti minden könnyedet,
És magába rejtett,
annyira szeretett!
Ónodi Krisztina
