Bella Lányok

Szingliség: puszta vagy csörgedező patak?

Facebook státusz: egyedülálló
Mi, szinglik, sokszor csak ennyit látunk önmagunkból. És úgy sejtem, hogy nem csak az én fejemben kergetőznek az ilyen gondolatok: „persze, neki van barátja, ő biztos boldogabb” vagy „de jó neki, ő nincs egyedül”, netalán „ő csinosabb és érdekesebb, azért van párkapcsolatban”. Ha számodra is ismerősek a fenti gondolatok, akkor szeretnélek egy közös gondolkodásra meghívni. Vigyük közösen Isten elé a szívünket!
Hadd kezdjem egy nagyon fontos dologgal, amivel egyúttal önmagamat is emlékeztetni szeretném:
nem szégyen a szingliség. Nem értékesebb az az ember, aki párkapcsolatban van, mint aki nem. És tovább megyek: hiába mutatják az amerikai filmek, meg igazából a mesék többsége is, hogy a főszereplők egymásba szerettek és az életben minden szép lett, megoldódtak a problémák és „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Ez nem így van. Hiszen mindannyian láthatjuk a körülöttünk lévő párkapcsolatokat, házasságokat, amelyekben ugyanúgy vannak lentek és fentek, a szőnyeg alá söpört problémák és az elakadások nem tűnnek el. Sőt, tündérkeresztanyuk sem jelennek meg, hogy tökéletessé varázsolják mindkét félt.
Éppen ezért igenis nagyon fontos az az időszak, amiben most vagyunk. Jó lenne, ha képesek lennénk értékelni ezeket az éveket, nem pedig mindig előrefele tekinteni, hogy mikor leszek már ott. De ugyanúgy rossz az is, ha bántjuk magunkat, hogy én miért nem vagyok már ilyen vagy olyan. Ezek a gondolatok bennem is csak pár hónapja értek meg igazán. Arra gondolok, hogy ez az az időszak, amikor szabadon foglalkozhatunk bennünket érdeklő dolgokkal, növekedhetünk önismeretben, erősíthetjük a baráti kapcsolatainkat, szolgálhatunk, megtalálhatjuk, hogy mi éltet bennünket igazán és közel kerülhetünk Istenhez. Feltéve, ha engedjük, hogy a figyelmünk átirányuljon onnan, ami még nincs, arról, amit már megkaptunk.
Lehetőséget adnak ezek az évek arra is, hogy barátságot kössünk önmagunkkal. Megtanuljuk szeretni és elfogadni magunkat. Amikor egyedül töltünk el egy napot vagy megyünk el egy programra, ne kelljen mindig azon kattogni, hogy de jó lenne, ha most itt lenne valaki, mert olyan unalmas vagyok egyedül. Fantasztikus felismerés volt számomra, hogy amikor szomorú vagyok vagy reménytelen esetnek érzem magam, képes vagyok felemelni, bátorítani, megszeretgetni önmagam. Tudok önmagamhoz kapcsolódni és nem kell mindig arra várnom, hogy „tessék engem megmenteni”, ahogy egy kedves gyerekkori regényem címe is mondta.
Fontos, hogy először magunkkal jöjjünk rendbe, mert addig nem is tudunk igazán másokkal egészséges kapcsolatot ápolni.
Sokszor beleesünk abba a csapdába, hogy már annyira szabadulni akarunk az egyedülléttől, hogy belevetítjük a szembejövő fiúba az általunk elképzelt vonásokat. Bennünk van egy kép az elképzelt szőke lovagról és az első fiúra, aki velünk szembe jön, ráaggatjuk ezt a képet anélkül, hogy őt magát megismernénk. Hiszen ő biztos olyan amilyennek mi elképzeltük… vagy mégsem? Annyira vágyunk a szerelemre, a nagy érzelmi löketekre, hogy meg sem látjuk a másikat, csak ugrunk, hogy valaki végre kimentsen az egyedüllétből. De nem az lenne a cél, hogy először mint embert, mint Isten teremtményét, vagy mint különböző tulajdonságokkal, saját gondolatokkal, véleménnyel, világlátással rendelkező fiút lássuk meg? Mindezt ahelyett, hogy egyből a potenciális barát-vagy férjjelöltet látnánk?
Szerintem nem baj az, hogy vágyunk a párkapcsolatra, hiszen erre lettünk teremtve. Isten úgy látta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Akkor van a probléma, mikor ez a folytonos keresés életünk legfőbb céljává válik. Amikor el se tudjuk képzelni magunkat úgy, mint önálló, egyedül is teljes és értékes nőt. Amikor a várakozás csak előrerohanással és ide-oda kapkodással telik ahelyett, hogy kihasználnánk, felkészülnénk, formálódnánk. Tudunk-e mi magunk is olyan társsá válni, amilyenről álmodozunk? Nem, nem azt mondom, hogy mostantól kezdve minden erőnket bevetve azon kell törnünk magunkat, hogy tökéletes nőkké váljunk. Egyszerűen csak arra gondolok, hogy talán meg kellene találnunk jelen élethelyzeteinkben a feltörő bővizű forrásokat, a lehetőségeket, az áldásokat. Azt, hogy hogyan tudunk mind testileg mind lelkileg egyre egészségesebbek lenni. Engedni, hogy minden erőlködés és kényszer nélkül szép lassan kivirágozzon az életünk. Hogy hordozhassuk Isten jó illatát a környezetünkben. Majd amikor eljön az ideje, valakinek a szíve meg fog dobbanni a mi természetes, Isten szeretetével átitatott illatunktól. Az egyéniségünk, a szívünk, a gondolataink és a hitünk fognak különlegessé tenni bennünket annak a bizonyos fiúnak a számára, nem pedig a praktikáink.
Nos, el merjük-e engedni a félelmeinket, hogy egyedül maradunk, hogy bennünket úgysem fog senki sem választani? El merjük-e engedni azt a frusztrációinkat, hogy ne kelljen folyton önmagunkkal lennünk? Képesek vagyunk mindezeket a kérdéseket Isten kezébe lerakni? Azért, hogy amikor eljön az ideje, nem tökéletes, de mélyen Krisztusba gyökerező, fejlődő, különleges szívű nőkként köthessük hozzá valakihez az életünket. Két egész(séges) emberként, és ne olyan személyekként, akik a másikkal akarják kitölteni az űrjeiket.

Bátorítással és hatalmas öleléssel:
Fannygirl

 

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

%d bloggers like this: