Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek egyértelmű a „hangszerek királynője” kifejezés. Nos, az orgonát szokták így hívni hatalmas mérete és fenségessége miatt. Remélem, kitaláltátok, hogy az orgona az a hangszer, amelyen játszok néhány éve…
Miért pont orgona? Különös történet. Kicsi koromtól kezdve jártam zeneiskolába, de először furulyázni kezdtem. Egyáltalán nem terveztem másik hangszerre váltani. Egyszer viszont megkérdezte tőlem a nagybátyám felesége (mindketten református lelkészek), hogy miért nem megyek el református kántorképzőbe, ha már zenét tanulok. Az lényegében egy intenzív, háromhetes zenei tábor nyáron, ahol kántorokat képeznek. Megtetszett az ötlet, így tizenkét évesen elmentem a református kántorképzőbe, Pápára. Teljesen elvarázsolt az a zenei világ, bár elsőre nem minden ment simán. Elkezdtem harmóniumon tanulni, és azzal együtt a többi tantárgyat is, mint például karvezetést. Már hat éve járok vissza nyaranta. Nagyon hálás vagyok Istennek, mert adott egy magántanárt, aki rendkívül nagy tudású, kedves, akit nagyon szeretek, és aki folyamatosan inspirál a fejlődésben. És természetesen hozzá kell tenni, hogy a szüleim támogatása nélkül sem valósulhatott volna mindez meg.
Szeretnék veletek néhány személyes tapasztalatot is megosztani az orgonálással kapcsolatban. A legnehezebb talán a gyakorlás kivitelezése, hiszen az embernek általában nincs a lakásában egy orgona. Ebből még az a nehézség is adódik, hogy alkalmazkodni kell ahhoz az orgonához, amin éppen játszom, mivel minden hangszer más. Jó oldala is van persze a dolognak. Óriási élmény megtanulni egy-egy darabot, és ha összeáll a teljes zenemű, fantasztikus érzés eljátszani az elejétől a végéig pedállal. Akkor minden porcikám zenél, pontosan lüktet bennem a ritmus, előre hallom a dallamot…
Mégis azt szeretem a legjobban, amikor Isten dicsőségére játszhatok.
Ezt is meglepő módon készítette elő nekem az Úr. A református gyülekezet, ahova járunk, egy évre kántor nélkül maradt. Sürgősen keríteni kellett valakit, és megkértek, hogy orgonáljak vasárnaponként, ha már úgyis voltam többször kántorképzőn és tudok valamennyire játszani. Hát, bedobtak a mélyvízbe… Eleinte egyáltalán nem volt könnyű orgonán kísérni a gyülekezet éneklését, de egyre jobban belejöttem. Ez három éve történt. Azóta visszajött a másik kántor, és beosztjuk egymás között a szolgálatot. Számomra Isten dicsőségére végzett szolgálat, hogy orgonálhatok a templomban, és nagyon hálás vagyok ezért, mert igazán hozzám illő feladat. Az emberek általában nagyon elcsodálkoznak azon, hogy tudok orgonán játszani, dicsérnek, milyen ügyes vagyok, pedig Isten adta a tehetségemet, Övé a dicsőség érte.
Írta: Tóth Renáta
