Személyes bizonyságtételemet olvashatjátok Abigél diabéteszdiagnózisáról, Isten megtartó szeretetéről és a gyógyulásba vetett rendíthetetlen reménységünkről. Történetünke a diabétesz világnapja alkalmából osztottam meg a gyülekezetünkben, testvéreink előtt. Hálás vagyok, hogy most írásban is megoszthatom veletek mindazt, amit ezen az úton Isten szeretetéből, gondviseléséből és hűségéből megtapasztaltunk.
2025. szeptember 29. Ez a nap tavaly óta egészen más jelentést hordoz a családunk számára, ugyanis az akkor nyolcéves kislányunknál, Abigélnél 1-es típusú diabéteszt diagnosztizáltak. Azóta olyan úton járunk, amelyet soha nem választottunk volna magunknak. Mégis, a nehézségek, a félelmek és a bizonytalanságok közepette újra és újra megtapasztaltuk Isten megtartó szeretetét. Nem egyszerűen a betegségről szerettem volna beszélni, hanem arról, hogyan éltem meg Isten vezetését már a diagnózist megelőző napon, és hogyan váltak később egészen hétköznapi események a reménység személyes emlékeztetőivé számomra. Szeretném most veletek is megosztani mindazt, amit a gyülekezet előtt elmondtam.
Egy különleges vasárnap, amelynek üzenetét csak később értettem meg. 2025. szeptember 28-án, vasárnap a dunaharaszti református gyülekezetünkben voltunk Magyarországon. Ez a gyülekezet különleges helyet foglal el a szívemben.
2008-ban itt keresztelkedtem meg a két nagyfiunkkal együtt, később pedig Abigélt is itt keresztelték meg. Azon a vasárnapon a szeptemberi születésnaposokat köszöntötték és áldották meg, köztük Abigélt is, aki nem sokkal korábban töltötte be a nyolcadik életévét.
Lelkipásztorunk, Faragó Csaba egy olyan bibliai igét olvasott fel, amely azóta egészen különleges jelentőséget kapott számomra.
Róma 8,28:
„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…”

Ezt követően Túrmezei Erzsébet Kő az úton című versét olvasta fel.
A vers arról szól, hogy életutunkon időnként kövekbe, akadályokba ütközünk. Olyan nehézségekbe, amelyeket nem értünk, amelyek megállásra kényszerítenek, és olykor egészen elcsüggesztenek.
De ahelyett, hogy kétségbeesnénk miattuk, megállhatunk ezeknél a köveknél, és beszélgethetünk róluk Istennel.
Megkérdezhetjük tőle, mit szeretne megmutatni nekünk az adott élethelyzetben, és hogyan vezethet keresztül rajta.
Miközben hallgattam a verset, valami egészen különleges történt a szívemben.
Hirtelen egy nagyon erőteljes belső benyomásom támadt:
Abigél életútján is lesz egy kő.
Nem tudtam megmagyarázni, miért éreztem ezt.
Nem tudtam, mi fog történni.
De ez a gondolat mélyen megérintett, és nem tudtam elengedni.
Egyetlen nappal később megváltozott az életünk: 2025. szeptember 29-én, hétfőn, mindössze egy nappal az istentisztelet után Abigélnél 1-es típusú diabéteszt diagnosztizáltak.
Kórház, inzulin, vércukormérések, szenzorok, megszámlálhatatlan döntés, félelmek és álmatlan éjszakák következtek.
A sok kérdés és aggodalom közepette újra és újra eszembe jutott az előző napi istentisztelet.
Az ige.
A vers.
És a kő Abigél életútján.
Különösen lelkipásztorunk imádsága, amelyben azért könyörgött, hogy életünk minden köve végül áldássá válhasson.
Utólag ezt az istentiszteletet nagyon személyes bátorításként éltem meg.
Nem azért, mert akkor tudtam volna, mi fog történni.
Hanem mert később Isten hűségére emlékeztettek ezek a szavak – egy olyan úton, amelyet mi magunk soha nem választottunk volna. (A gyülekezetben ezen a ponton levetítettem egy rövid videórészletet a 2025. szeptember 28-i dunaharaszti istentiszteletből, amelyen Faragó Csaba lelkipásztor az igét, a verset és a születésnaposokért elmondott imádságot osztja meg.)
Majd megjelenik egy újabb sárgára festett kő, ezúttal egy pillangóval.
Egy szeptemberi napon itt az osztrák gyülekezetünkben egy kedves keresztény testvérünk, Heike tett bizonyságot a saját belső gyógyulásának útjáról.
Egy festett követ is magával hozott, amelyen egy gyönyörű pillangó volt.
A hozzá kapcsolódó üzenet pedig így szólt:
Geduld: Türelem és Vertrauen: Bizalom.
Egy újabb kő!
És ezúttal egy pillangóval!
Tudjátok, miért érintett meg ez annyira mélyen?
Mert Abigél egyik legkedvesebb motívuma a virágok mellett éppen a pillangó.
Ráadásul az egyik kedvenc hobbija a kövek festése!
Magyarországon az egykori szomszéd kislánnyal, egyik legjobb barátnőjével, Noémivel megszámlálhatatlanul sok követ festettek közösen.
És van még valami, ami számomra különösen megható.
Abigél kedvenc pólója egy fekete póló, amelynek elején egy hatalmas pillangó látható.
Idén szeptemberben, a kilencedik születésnapjára pedig kedves szomszédunktól, Elizabethtől egy gyönyörű fehér pólót kapott ajándékba, amelyen szintén egy pillangó van.
Amikor megláttam Heike pillangós kövét, mindez egyszerre jutott eszembe.
A kő. A pillangó. A türelem és a bizalom.
És ez a fehér póló a pillangóval…
Számomra ez is egészen személyes jelentőséget kapott.
A fehér póló a mennyei reménység képévé vált bennem, a pillangó pedig annak a gyógyulásnak a jelképévé, amelyért Abigél életében imádkozom.
A fehér szín Isten világosságára, jelenlétére és a teljes gyógyulás reménységére emlékeztet.

Ezeket az apró, látszólag jelentéktelen összefüggéseket személyes, szeretetteljes bátorításként élem meg, hogy ne adjam fel a reményt.
Mert teljes szívemből hiszem, hogy Jézus Krisztus ma is képes gyógyítani.
És van egy hatalmas vágy a szívemben:
Szeretném, ha egy napon Abigéllel együtt állhatnánk a gyülekezet előtt, és hálát adhatnánk Istennek a gyógyulásáért!
Nem tudom, hogy Isten mikor és hogyan válaszol az imádságainkra.
De szeretnék tovább imádkozni, tovább remélni és tovább bízni.
Talán a te életutadban is van most egy kő…
Lehet, hogy éppen betegséggel küzdesz.
Lehet, hogy súlyos csalódás ért, megromlott egy fontos kapcsolatod, vagy olyan élethelyzetbe kerültél, amelyből egyelőre nem látsz kiutat.
Talán te is azt kérdezed: Hol van most Isten?
Szeretnélek bátorítani:
Nem kell egyedül hordoznod ezt a követ. Minden fájdalmaddal, kérdéseddel és terheddel Jézushoz fordulhatsz.
Isten hűsége nem azt jelenti, hogy az életünk mentes lesz a nehézségektől. De bízhatunk abban, hogy a legnehezebb időszakainkban sem hagy magunkra bennünket.
És talán éppen ott, ahol ma még csak egy súlyos követ látunk, egyszer valami új is növekedésnek indulhat.
Hiszen a hernyó sem látja még a szárnyait.
De a története még nem ért véget.
Türelem és bizalom.
A reménységünk nem abban van, hogy tudjuk, hogyan végződik a történetünk, hanem abban, hogy tudjuk, kiben bízhatunk.
Jézus Krisztusban.
Egyedül Övé a dicsőség!




