Éppen a C1-es német szintfelmérőmet írtam, mennyei megerősítésre pedig egyáltalán nem számítottam. Aztán ott, a Salzburgi Egyetemen egyszer csak azon kaptam magam, hogy magamban mosolygok: „Na jól van, Uram, ezt most komolyan nekem rendezted meg?”
A német egyébként nem új történet az életemben. Tízéves koromtól tanultam, negyedik osztálytól egészen a főiskoláig. Ez volt az első idegen nyelvem, és még középfokú szakmai nyelvvizsgát is tettem belőle.
Aztán szépen félretettem.
Úgy voltam vele, hogy a világ nyelve úgyis az angol, a német pedig kipipálva. A nyelvvizsga-bizonyítványom bekerült a fiókba, a szókincs, a ragozás, a névelők és a legendás KATI-szórend pedig valahová mélyre a szürkeállományomba.
Ott porosodtak.
Legalábbis ezt hittem.
Aztán tavaly decemberben Salzburgba költöztünk, és kilenc hónap német nyelvi közeg után valami elkezdett felébredni. Először egy-egy szó ugrott be. Aztán mondatok. Majd nyelvtani szerkezetek, amelyekről esküdni mertem volna, hogy már régen végleg kiköltöztek az agyamból. És egyszer csak azt éreztem: ha már itt élünk, én nem szeretnék megállni annál, hogy boldogulok a hétköznapi helyzetekben. Szeretnék igazán jól beszélni németül. Magabiztosan. Választékosan. Akár akadémiai közegben is.
Vagyis: irány a C1.
Így kerültem a Salzburgi Egyetem nyelvi központjába a szintfelmérőre.
És ekkor jött Lady Gaga.
Az egyik komoly szövegértési feladat ugyanis Lady Gagáról, Michelle Obamáról és az imposztor-szindrómáról szólt. Arról, hogyan élhet meg önbizalomhiányt még az is, akiről kívülről azt gondolnánk: neki aztán biztosan semmi oka rá. Sikeres, elismert, tehetséges, világszerte ismert – és mégis felmerülhet benne a kérdés: Tényleg elég jó vagyok? Megérdemlem, hogy itt legyek? Én pedig csak néztem a monitort. Komolyan? Pont ezt?A Bella Girl legutóbbi tematikus különszáma éppen az önismeretről szólt.
Évek óta foglalkoztat a pszichológia, az identitás, a lányok és nők önértékelése, és különösen az, hogy milyen történeteket mesélünk magunknak saját magunkról.
Mert lehet valaki kívülről elképesztően sikeres, miközben belül még mindig bizonyítani akar.
Lehet erősnek látszani, miközben titokban attól félünk, hogy kevés vagyunk.
És itt jön az a pont, ahol számomra a pszichológia és a hit összeér.
Fontos érteni önmagunkat. Fontos felismerni a sebeinket, a félelmeinket, a működésünket.
De számomra a legmélyebb kérdés végül mindig ez:
Ki mondja meg, hogy ki vagyok?
A teljesítményem?
Mások véleménye?
A sikereim?
A kudarcaim?
Vagy az, aki megteremtett?
Ha képzeletben ott ülhetett volna mellettem Lady Gaga és Michelle Obama, legszívesebben átnyújtottam volna nekik egy-egy példányt a Bella Girl Magazin Önismereti Különszámából egy Bibliával együtt csodaszép csajos csomagolásban.
De még inkább azt kívánnám nekik és minden lánynak, nőnek, hogy egyszer igazán felfedezzék, mit jelent az identitás Krisztusban.
Hogy az értékünket nem nekünk kell “előállítani”.
Nem kell minden nap újra kiérdemelni.
Isten már akkor ismert bennünket, mielőtt bármit bizonyítottunk volna.
És akkor ott, egy C1-es német szintfelmérőn a Hörverstehen témája egyszer csak az Eviation Alice, egy teljesen elektromos utasszállító repülőgép lett.Na, ott már tényleg majdnem dobtam egy hátast….A repülés ugyanis nálam kislánykorom óta szerelem.
Először űrhajós akartam lenni. Ebből azért viszonylag gyorsan visszavettem, majd az oviban már stewardessnek készültem. Ez végül nem jött össze, de a repülők iránti rajongás megmaradt.Sose felejtem el, hányszor utaztam ki Kőbánya-Kispestről a kék busszal a reptérre, csak azért, hogy felmenjek a kilátóra.
Ennyi kellett.
Hallani a hajtóművek felbőgését.
Nézni, ahogy a gép nekifut a kifutópályának, majd egyszer csak felmelkedik.
És igen, vállalom: én még a kerozin illatát is szeretem. Nekem mindig többet adott, mint bármelyik női parfüm.
A mai napig ugyanazt jelenti: izgalmat, szabadságot, indulást, valami újat.Most pedig Salzburgban úgy élünk, autóval nagyjából tíz percre vagyunk a nemzetközi repülőtértől. Minden nap látom a gépeket fel- és leszállni, hallom a hangjukat, és még mindig képes vagyok úgy nézni utánuk, mint az a kislány, aki egyszer órákat töltött a reptéren csak azért, hogy közel legyen hozzájuk.
Döbbenetes volt a vizsgán ezeket átélni. És közben valami mély, nehezen megfogalmazható békesség töltött el. Olyan érzés volt, mintha Isten egészen személyesen azt mondaná: „Látlak. Ismerlek. Itt vagyok veled.”
Te éltél már át ehhez hasonlót?
Nem kell hozzá mindig égő csipkebokor, mint Mózesnek. Néha elég egy mondat. Egy találkozás. Egy téma. Egy régi vágy, amely váratlanul újra felbukkan. Valami egészen apró, amiről talán rajtad kívül senki nem értené, miért érint meg ennyire – Isten viszont pontosan tudja.
Mert Ő ismeri a szívünket.
Az eredményeim alapján október 1-jétől bekerültem a B2+/C1 csoportba, aminek nagyon örülök.
Ahhoz képest, hogy hosszú éveken át szinte egyáltalán nem használtam a németet, óriási bátorítás volt megtapasztalni, mennyi minden ott van még bennem. Mintha leporoltam volna azt a régi nyelvvizsga-bizonyítványt, csak ezúttal nem a fiókban, hanem valahol mélyen odabent.
Most pedig elkezdhetem tudatosan továbbépíteni a némettudásomat egészen a felsőfokig. Lehet, hogy ez egy egyéves projekt lesz.
És én már most izgatott vagyok miatta.
Mert Isten útjai néha egészen elképesztőek. Egy évvel ezelőtt még fogalmam sem volt arról, hogy Salzburgban fogunk élni, hogy egyszer a Salzburgi Egyetem nyelvi központjában tanulok majd, és azon dolgozom, hogy eljussak C1-es szintre.
Én nem láttam előre ezt az utat. Ő viszont igen.
És talán te most éppen nem kapsz ilyen kedves, személyes „mennyei kacsintásokat”.
Talán elfáradtál.
Talán túl régóta vársz valamire.
Talán imádkozol, és úgy érzed, mintha a szavaid válasz nélkül maradnának.
Lehet, hogy Isten most inkább távolinak tűnik, mint közelinek.
De kérlek, ne az érzéseidből következtess arra, hogy Ő valóban távol van.
Isten nem hagy el.
Ott van a csendben is. A várakozásban is. A megválaszolatlan kérdéseid között is. Akkor is, amikor semmit nem érzel, és akkor is, amikor az egész útból csak a következő lépést látod.
Lehet, hogy ma még nem érted, merre visz. Talán egyszer majd visszanézel erre az időszakra, és olyan dolgok is értelmet nyernek, amelyek most csak kusza részleteknek tűnnek.
Én erről a német szintfelmérőről végül nemcsak egy eredménnyel jöttem haza, hanem egy egyszerű, mégis nagyon erős üzenettel:
Isten ismer.
Isten lát.
Isten vezet.
És ha ma csak ennyit tudsz elhinni, legyen ez elég a következő lépéshez.
A többit pedig bízd Rá.
