Ebben a néhány hétben elég távol éreztem magam mindentől. Elballagtam a gimnáziumból. Éppen ezért a gimnáziumi évek, a jól megszokott napok a suliban már nagyon távolinak tűnnek. Jól tudom, hogy egy időszak lezárult, új korszak kezdődik az életemben. Ebből adódóan mostanában a legjobb barátaim is – akik többnyire az osztálytársaim voltak, akikkel nap, mint nap találkoztunk – messzinek érződnek tőlem. Pedig nem változott semmi a kapcsolatunkban azon kívül, hogy már nem találkozunk napi rendszerességgel. De térjünk vissza egy kicsit a tanulmányokra. Jön az egyetem, de mint minden gólyánál, bennem homály fedi még a következő 3-5 évemet. Az osztályhoz már nem tartozom, de a szaktársaimhoz még nem tartozom.
Nem tudom más fiatal, aki szintén végez (végzett) a gimnáziumban így érez-e, de engem megvisel a változás. Az állapot, amikor tudom, hogy ami volt már elmúlt, de ami jön az még messze van. És én csak vagyok, létezem, de mindentől távol állok.
Ebben a helyzetben, mint ahogy a cikk címében írtam: minden távolinak tűnik. Még az is távol áll tőlem, hogy ezt a cikket megírjam, mert ennyire nem érzem magam most sehol és mégis mindenhol.
Mit lehet ilyenkor kezdeni? – Teszem fel a kérdést magamnak.
Még most se tudom a választ, csak hangosan gondolkodom, talán a cikk végére én is tisztábban látok majd.
Rájöttem, hogy mi emberek nem szeretjük a változást, a köztes állapotot. Inkább megmaradunk egy helyzetben, mint hogy továbblépjünk. Mert valljuk be, félünk a változástól. Én is félek. De tudom, hogy ami jön, a jövő, új és szép dolgokat tartogat számomra. Tudom, hogy ez a köztes állapot nehéz, de jön valami izgalmas, amit még nem tapasztaltam.
Nagypapám kb. másfél éve ment el közülünk, amit meg is gyászoltunk. Ugyanakkor közben úton volt az unokahúgom a nővérem pocakjában, egy új élet növekedett. Most a napokban eszembe jutott ez és rájöttem milyen hasonló a két helyzet. Ebben a stagnáló állapotban gyászolom a régi embert, a régi ént, aki a középiskolában voltam. De mégis izgatottan várom azt az ént, aki az egyetemen leszek. Pont úgy, mint ahogy meggyászoltuk Nagypapámat, de közben izgatottan vártuk az új családtagot.
Tehát mit lehet egy ilyen életállapotban tenni?
Először is megadni az időt a gyásznak, majd előkészíteni az új embert. Ha nem lépek tovább az eddigi életemből, nem tudok azzá válni, akinek lennem kell. Ha pedig túl hamar lépek tovább, örökre bennem marad eltemetve az el nem búcsúztatott én.
Másodszor pedig meg kell élni a jelent. A múltba való visszatekintés, vagy a jövőbe való elvágyódás eltereli a figyelmemet a jelenről. Arról, hogy ez egy olyan időszak, amit magammal kell töltsek, időt kell szánjak magamra. Időt és energiát kell fektessek magamba, hogy tudjam ki vagyok most és hogyan vágok bele életem következő szakaszába.
Éppen ezért bátorítalak Téged is és egyben magamat is, hogy ne féljünk a változástól. Ne féljünk megélni a köztes állapotot, mert ilyenkor tanul magáról a legtöbbet az ember. Ilyenkor van időnk átgondolni az eddig hozott döntéseinket és megalapozni az újakat.
Ha pedig ebből a köztes állapotból megérkezünk a jövőbe, akkor ott találkozunk és megbeszéljük mire jutottunk!
Szeretettel,
Noé Dominika