Test+lélek

Nyílt levél

Hitét, Istenbe vetett bizalmát felvállalva egy kedves Bella Girl olvasónk, Orsi küldte el szerkesztőségünkbe történetét. Kérésére örömmel osztjuk most meg veletek. Iskolai megalázásokról, szóbeli bántalmazásokról szól a történet, olvassátok és gondolkodjatok el sorain!

Tisztázzuk, ez nem egy ,,13 okom volt”- stílusú szembesítés akar lenni. Csupán az én érzéseimet tartalmazza, hátha megértetek engem, hátha mással már nem tesztek ilyet. 

Mindannyian tudjuk, hogy a történet nem idén kezdődött. Nyolc éve keserítitek meg az életemet, nyolc év ,,sikere” az, hogy tökéletesen megutáltam a testem. Már alsóban is terrorizáltatok, sokszor példálóztatok a termetemmel, a súlyommal, sokszor használtátok ki a naivságomat. Már alsóban is én voltam a ,,nyomi lány”. Csak ez akkor még (nekem) nem esett le. Felsőben kezdett kiéleződni a helyzet. Egyre gyakrabban kaptam tőletek sértéseket, egyre gyakoribbak lettek az – akár az egész osztály előtt történő – megalázások. Fájt, már akkor is borzasztóan fájt, hát még amikor hetedikben az egyikőtök rávette az aktuális pasiját, hogy nézzen a szemembe, és mondja, hogy ,,csúnya vagy”. Ezek után egyre sűrűbben használtátok rám a hátam mögött a ,,disznó” és a ,,dagadt” különböző szinonimáit. Jobb esetben.

Nyolcadik első félévében ti kussoltatok, de nehogy azt higgyétek, hogy nem tudom, hogy a párhuzamos osztályba járó srácok a ti utasításotokra gúnyoltak engem! Rettegtem a fiúkkal összevont tesiktől, féltem elmenni az ő termük előtt. Egyre többet hiányoztam, mert nem mertem bemenni a suliba.

Aztán februárban kaptam tőletek egy levelet. Egy évfolyamtársunk nevében írtátok. ,,Szerelmet vallottatok” a nevében, de ezt olyan undorító és sértő módon tettétek, hogy végem lett. A magatokéhoz hasonlítottátok az alakomat, becsmérlő megjegyzéseket tettetek a külsőmre. Ott, akkor megtörtem, és rohadtul nehéz volt tartani magam a nap végéig. Az amúgy is ingatag önképemnek annyi volt, az önbecsülésem szilánkosra tört. Annyira összeomlottam, hogy még anyukámnak se sikerült összekaparnia, amikor délután kitört belőlem a bőgés. Ő és apu azonnal be akartak menni a suliba, beszélni akartak veletek, az ofőnkkel, szóval balhét akartak csapni. De nem hagytam, mert rettegtem a következményektől.

És ti nem álltatok meg. Egy szombat délután felhívtatok. Fogalmam sincs, hogy nem bőgtem el magam, hogy sikerült lerázni titeket, hogy tudtam letenni végül a telefont. Ezekre nem emlékszem. Csak az érzésre, hogy fájt, kegyetlenül. Üvölteni akartam, sikítani, de ehelyett csak némán zokogva ültem az ágyon órákig, míg végül anyu így talált meg.

Hétfőn nem mentem be a suliba, helyettem bement apa. Innen ismeritek a történetet. Sikerült olyan diszkréten lerendezni, hogy csak az érintettek tudtak róla, még az én barátnőim sem sejtették hosszú hónapokig. Több zaklatás részetekről nem érkezett. Én viszont magamban szenvedtem, bár kifelé azt mutattam, minden oké. Voltak napok, sőt, hetek, amikor nem éreztem azt, hogy van értelme tovább csinálni. Nem volt motivációm, valami eltört bennem. Sokat foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával, nem vagyok rá büszke, de így történt.

Aztán egy szép napon találtam otthon egy könyvet. Inkább hívjuk füzetnek, kis pároldalas vacak volt. Az volt a címe, hogy Köszönöm. Az írónő Istennek adott hálát a világért, mindenért, ami számára fontos volt.
Aznap valami elkezdődött bennem. Hónapok óta először éreztem valamit az üres fájdalmon kívül. Mégpedig mérhetetlen hálát és szeretetet Isten felé. Hívő családban nőttem fel, kiskorom óta keresztény nevelést kaptam, mégis, azt hiszem, az volt az a pont, amikor megértem arra, hogy igazán higgyek. Rábíztam magam Istenre, segítségét kértem, hogy újra önmagam lehessek.

Attól a naptól fogva fokozatosan javultam. Először is elmondtam a barátnőimnek mindent, akik nagyon megértően, és védelmezően reagáltak. Nem lehetek nekik elég hálás. Újra elkezdtem táncolni, ami szintén sokat javított az önbizalmamon, mert tudtam, hogy a táncban jó vagyok. Sokat dobott az önbecsülésemen, hogy megnyertem egy helyesírási-, és egy országos történelemversenyt is.

De igazából csak most, az elmúlt két hétben lettem száz százalékig biztos magamban. A gólyatábor és a tánctábor pozitív csalódás volt. Mind a kettőben új közösségbe kerültem, és újfajta élmény volt, hogy nem néztek ki se a súlyom, se az érdeklődési köröm miatt. Értékelték a személyiségemet, a szarkazmusomat, szóval befogadtak.
Nem lehetek eléggé hálás Istennek a testemért. Büszkén állíthatom, hogy igenis szeretem az alakomat, és jól érzem magam a bőrömben. Itt a nyár, strandszezon, és én annyi év után végre fel merek venni egy bikinit, és nem szégyellem magam benne.

Közhely, de életem megkeserítői, köszönök nektek minden megalázást, mert azt, hogy idáig eljutottam, ezeknek köszönhetem. Megtanultam lerázni az olyan szánalmas embereket mint ti. Apa mindig azt mondta:

,,Egy sas nem kapkod verebek után”.

Drágáim, én egy sas vagyok, és ti soha többé nem tudtok már bántani engem, mert nekem megvan, ami nektek nincs, és amit soha nem vehettek el; van hitem.

Ha van hasonló élményetek,és szívesen megosztanátok a Bella Girl olvasóival, sok szeretettel várjuk írásaitokat a [email protected] címünkre.

1 hozzászólás

  • Drága Orsi! Annyira hálás vagyok az Úrnak, hogy kirángatott, kiemelt téged ebből a mély-mély gödörből! Azz hiszem, pontosan tudom, mit éltél át. 🙂 Remélem, sokan fogják olvasni a bizonyságtételedet, és sokaknak fogja úgy megragadni a szívét, mint az enyémet tette. Segítő kéz lehet azoknak, akik még mindig a gödör fenekén kuksolnak.
    Isten áldjon! <3

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadnod. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás