Test+lélek

Nem vagyok különleges – és mégis…

írta: BellaGirl

Sose akartam felvállalni. Még most sem tudom. De történt valami, ami elgondolkodtatott. Rájöttem, hogy lehetett előttem egy másik lánnyal is dolga…

NEM én vagyok az EGYETLEN. Nem vagyok KÜLÖNLEGES.

Mert ugye akkoriban még ez is bennem volt, ami miatt nem szóltam semmit. Valakinek végre VALAMIÉRT kellettem.

Nem könnyű. Bármennyire is úgy tűnik, egy ilyen dolgot felvállalni komoly nehézséget tud okozni. Hiszen kinek kéne, kinek tudnád elmondani? Ha nem vagy jóban a szüleiddel, akkor velük nem szívesen osztasz meg egy ilyen dolgot, akár nem is hinnének neked. Ha meg jóban vagy velük, akkor meg pont az a baj. Hogy mit fognak tenni, hogy megvédjenek téged. Esetleg botrányt csinálnak. Vagy be akarják perelni. Én féltem ettől. Félek.

És hogy hogyan mondjam egyáltalán el? Nincs bizonyítékom. Nem erőszakoltak meg. „Csak” molesztáltak. Kihasználtak. És ahogy telt az idő, az emlék úgy kopott meg. Csak egy-két „fontosabb” kép maradt meg. Elkezdtem magamat győzködni, hogy csak képzelődtem. Dehát láttam! Éreztem, hogy hol van a keze.

Én nem tudom azt csinálni, hogy ha Ő tett velem valami rosszat, akkor én megbosszulom. Még, ha meg is érdemelné. Ezzel persze magamat is védem a sok kérdéstől, számonkéréstől. Hiszen kinek ne jutna eszébe megkérdezni, hogy miért telt ennyi időbe elmesélni ezt?! Miért nem szóltam azonnal?? Nem tudnék válaszolni ezekre… Vagy csak hebegnék-habognék. Ahogy telt az idő, annál nehezebb volt elmondani a történetemet. De az elején meg még én magam sem hittem el, hogy velem történik meg, és ez az, amire gondolok.

Mikor megjelentek a #metoo történetek, elkezdtem olvasni. Hogy kivel mennyi szörnyűség történt. Mennyi embert (mondjuk ki) megerőszakoltak, és különböző korosztályok, nemek érintettek benne. De hát velem nem történt ilyen szörnyűség… Minek rágódtam annyit rajta?! Csak lecsúsztatta a kezét. „Oda le”… Még csak nem is ruha alá. Mi ez ahhoz képest, hogy akár megvernek, vagy valami másra kényszerítenek?! Semmi… – mondhatnák talán azok, akik semmi ilyet nem éltek át, vagy pedig sokkal szörnyűbb dolgot éltek meg.

A legnehezebb az volt számomra, hogy egy évig is eltartott.

Nagyon sokáig nem tudtam beszélni róla. Én 13 év körül voltam a kezdetnél. Ő 30 fölött… Fel se fogtam, hogy mennyire összetör az idő múlásával. Ugyanis úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Meghallgatott, rengeteget beszélgettünk. Nekem egy megbízható barát kellett, akire számíthatok. Neki valami „más”.

Végül elköltözött, majd vissza. Egyik találkozásnál, ahogy hátulról átölelt valahogy a mellemet is megmarkolta. Ekkor kattant valami. Hogy ez TÉNYLEG nem helyes. Ezt nem kéne hagynom. Megjátszottam magam előtte. Mintha nem történt volna semmi. De történt. Végre léphettem. Tovább… Nem írtam neki, nem válaszoltam. Az összes létező e-mail-t és SMS-t kitöröltem, mindent, ami rá emlékeztetett. Tudom… Nagyon érett gondolkodás… De nem nagyon lehet többet várni egy molesztált 14 évestől.

Hogy miért írom le mindezt? Nem, nem azért, mert figyelemre vágyok… És azért sem, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy mennyi szörnyűség történik a világban. Hanem azért, mert rájöhetsz, hogy talán nem te vagy az EGYETLEN. Hogy mással is megtette. És ez talán erőt ad valamihez. Akár, hogy tovább lépj… Vagy szembeszállj…

Ha nem lépsz ellene semmit, az nem baj. Nem mindenki ugyanolyan személyiség. De ha ellene nem is lépsz… Lépj TOVÁBB!!!

És ami a legfontosabb, ne feledd: nem vagy különleges SZÁMÁRA… De mégis különleges, egyedi és megismételhetetlen vagy.

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

%d blogger ezt szereti: