Bella Lányok Test+lélek

Hogyan lettem igazi nő? – gyógyulásom története 2.rész

Egy korábbi írásunkban megismerhettétek Csenge történetének a kezdetét, most pedig itt vagyunk a várva várt folytatással.

Szóval januárban elmentünk a Heim Pál Gyermekkórház Mentálhigiéniai Központjába. Nem értettem, hogy mit keresünk ott. Szembesítettek azzal, hogyha így haladok tovább, akkor nemhogy saját gyerekeim nem lehetnek a jövőben, de egészséges életre sem számíthatok. Elküldtek vérvételre (kiderült, hogy a hormonháztartásom teljesen felborult), nőgyógyászhoz, EKG-re és hasi ultrahangra. Elkezdtünk családterápiára járni, de nekem kellett pár hónap mire beadtam a derekam és elkezdtem egyedül is beszélgetni a pszichológusunkkal. Minden héten súlykontrollra jártam és vártuk, hogy hízzak és hogy gondolkodjak máshogyan. Normálisan.
Csakhogy volt egy bökkenő. Most azok kritizáltak, hogy túl vékony vagyok, akik előtte azt mondták, hogy fölösleg van rajtam. Totál összezavarodtam. Nem tudtam, hogy ebben a nagy katyvaszban mégis mit kezdjek magammal. Kinek feleljek meg?

A felépülésem első két éve nagyon nehéz volt. Nehéz volt belátni, hogy tényleg problémám van magammal, nehéz volt engedni, hogy segítsenek, nehéz volt többet enni és kevesebbet mozogni. Attól féltem, hogyha a vékony felem megszűnik létezni, elhízok és minden kezdődik elölről. A csúfolódások, az önutálat…
Két hang élt a fejemben: az, aki végre meg akarta találni a középutat és az a bizonyos HANG. Ezt nem lehetett csak úgy kitörölni a fejemből. Ezek nemcsak akkor jöttek elő, ha unatkoztam, hanem mindig ott voltak velem. Hogy nem vagyok elég jó, hogy mindenki más rajtam kívül hülye és meg van tévesztve és amúgy is csak irigyek, hogy nekem sikerült lefogyni és sikerült szépnek lenni.
Ezek voltak azok a gondolatok, amik az egész macera végéig elkísértek, és amiket én magának az elvakító betegségnek tudok be.

Ebben az időben nagyon sokat írtam egy füzetbe, amiből két részletet szeretnék most idézni:
„Mostanában hangulatingadozásaim vannak. Mint valami elmebeteg őrültnek. Kb. havonta 2x. Ilyenkor bőgök és hergelem magam. De leszögezném: ezt nem tudom megakadályozni. Már rég meggátoltam volna, ha alkalmam nyílt volna rá, de ilyenkor lebénulok. Nem tudom kontrollálni magam és elvesztem az irányítást magam fölött… Próbálok nem ártani magamnak, de nem tudom máshol levezetni a feszültséget. Csapkodok, a falba verem a fejem vagy karmolom magam. Mikor nyugodok meg? Ha ráállok a mérlegre s azt mutatja, amennyit én akarok látni.”

„Legszívesebben hánynék. Hánynék és őrjöngenék. Valami fáj belül. A szívemnél. Ez az a fájdalom, ami a sírás előtt van. Éhes vagyok, de már inni sem iszok. Egyszerűen nem megy. Az utóbbi időben híztam 4 kilót. Tudom, hogy ez kellett, azt is tudom, hogy képes lennék visszafogyni, vissza tudom csinálni. És hogy miért jelent nekem ez ekkora traumát? Mert látszik! A mérlegen is és rajtam is, és ez ijesztő. Félek. A legrosszabb az egészben az, hogy senkinek nem tudok erről beszélni. Se anyának, se apának, se a tesóimnak, se a barátnőimnek. Egyszerűen hülyének néznek, vagy úgy kezelnek, mint egy idiótát, vagy beleszólnak az étkezési szokásaimba, vagy próbálnak ők irányítani, vagy megmondani, mi lenne a legjobb nekem. HAHÓ!!! EMBEREK!!! ITT NEM AZ A LÉNYEG, NEM ÚGY TUDTOK SEGÍTENI, HA ILYEN TÉREN KONTROLLÁLTOK, BELÉM KÖTTÖK, VAGY BESZÓLTOK! CSAK HALLGASSATOK MEG! Nem kérek mást. És igazából nektek semmi közötök ehhez az egészhez, szóval békén is hagyhatnátok. Tudom, hogy beteg vagyok, egy hülye, abnormális anorexiás. Ha ezt nem tudjátok elfogadni, ha ebbe nem tudtok nem beleszólni, akkor békén is hagyhatnátok.”

De még jó, hogy nem hagytak. Nagyon szenvedtem, nagyon sokszor elküldtem őket a fenébe, de mégis, mindig ott voltak nekem. Akkor sem lettek ingerültek, amikor én majdnem beleőrültem az agyam kettősségébe. Mert harc volt. A testem és a lelkem között. Az anorexia, aki egyszerre a legjobb barátom és az esküdt ellenségem volt, saját életét élte, s magát táplálta, míg én éheztem. E hang soha, de soha nem hallgatott el. Most, amikor meg akartam válni tőle, olyan görcsösen ragaszkodott hozzám, mint én akkor hozzá, mikor elvakultan hajszoltam valami lehetetlent.
2014 szeptemberétől a családom mellett feltűnt a PURE is. Ez a program rengeteget segített, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Hogy felfedezzem azt, hogy nekem igenis küldetésem van, de nem akárhogy: NŐKÉNT! Elkezdtem felvállalni magam, felfedezni nőiségem teljes skáláját, és rájöttem, hogy vannak fontosabb és menőbb dolgok, mint az önsajnálat, önbírálat és az állandó fogyókúra.
Szóval, megtörtént a csoda! Nem egyik napról a másikra, hanem 5 teljes év kellett hozzá. 2017 elejétől azonban már teljesen el tudtam engedni minden rossz gondolatot. Elkezdtem rendszeresen enni, és mellette mozogni úgy, hogy nem azt néztem, mit csinálnak a többiek, hanem hogy mi jó nekem.
Elkezdtem szeretni magam, a testem, a gyengeségeim, az erősségeim, azt, aki vagyok! Elkezdtem élvezni az életet és spontán élni. Lett véleményem, önbizalmam, és ezáltal egy kisugárzásom, aminek eredményeképpen már szeretnek rám nézni az emberek! Így történhetett, hogy most itt állok, egy internetes magazin szerkesztőjeként, ahol általában a véleményemet mondom el, hogy én vagyok a PURE arca, hogy most az egyetemen pszichológiát tanulok, hogy aztán olyan embereknek tudjak segíteni, akik hasonló cipőben járnak, mint én anno. Mert mertem más lenni. Olyan, aki szereti és értékesnek tartja saját magát. Mert ez nem önzőség. Ez a minimum.

Merjétek felvállalni azt, akik vagytok! Szeressétek magatokat! Egy igazi nő tudja, hogy Isten gyermeke. Isten pedig soha nem alkot selejtet.

Ha bármi kérdésetek vagy gondolatotok van, nyugodtan írjátok meg Csengének!
Elérhetőségei:
https://www.instagram.com/gersei_csenge/
https://www.facebook.com/csenge.gersei

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

%d blogger ezt szereti: