Test+lélek

A bennem élő gyermek

A bennem élő gyermek

Hova tűnik az évek alatt a gyermeki ártatlanság? Mi lesz az önfeledt boldogsággal? Miért kell – vagy nem kell – megfelelnünk a világnak? Erre keresi a választ új írónk, Gersei Csenge, akit Instagram-oldalunkról már ismerhettek.

A minap kezembe akadt egy kép, amin körülbelül kétéves lehetek, és anyukám karjában éppen szélesen vigyorgok. Első ránézésre beleszerettem ebbe a frissen talált, ám meglehetősen régi képbe. Egyszerűen volt valami megmagyarázhatatlan varázsa, s hirtelen elkezdett emlékeztetni egy régi vágyamra, melyet „lázadó kamaszkorom” legelején fogalmaztam meg magamnak:

„Olyan szeretnék lenni, mint azok a modellek a tévében, magazinban, plakátokon, mert ha vékony leszek, sminkelem magam, és úgy öltözködöm, mint ők, akkor biztos én is ennyire felszabadult, magabiztos és boldog nő leszek, akit mindenki szeretni fog.”

Többekben közületek felmerülhet a kérdés, vajon ez a vágy és az én kerek gyermekarcom között mi a kapocs? Mitől lett hirtelen olyan déjá vu érzésem?

Mikor megláttam a kétéves önmagam, minden tíz évvel később megfogalmazott vágyammal szembetalálkoztam: beteljesült valójukban! Lehet, hogy úgy néztem ki, mint egy fiú (rövid haj, borzasztó póló, komolyan, egyedül a szempillámról találni ki, hogy lány vagyok!), de mégis láttam magamon az önfeledt vidámságot, a boldogságot, kacérságot, nőiességet. Pedig ez csak egy spontán kép, nem is a Vouge címlapja!

Vajon mi változott 10 (vagy ha mostani magamat is belevesszük) 16 év elteltével?

Ahogy az évek jöttek-mentek, rengeteg hatás ért, ami persze teljesen természetes. Elkezdtem suliba járni, barátaim lettek, egy idő után képbe jöttek a fiúk is, és az a mosolyom, ami anno felhőtlen volt, igencsak gondterheltté vált. Elkezdtem keresni önmagam, tudat alatt vissza akartam találni ahhoz a kislányhoz, aki lehet, egyes döntéseket bölcsebben is meg tudott volna hozni, mint én, de ebben a kavalkádban, ahol jelen volt a média, az iskola, a barátok, a család, én, illetve valahol Isten, nem túlságosan talált magára. Ekkor fogalmaztam meg azt a célomat, amit a cikk legelején említettem, és beleragadtam abba a mókuskerékbe, amibe szerintem – főleg manapság – nagyon sok fiatal beleragad: ahelyett, hogy Istent és önmagamat tettem volna mércévé, képességeim, erősségeim és gyengeségeim teljes tudatlanságában a médiát választottam.

Azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó sem magamnak, sem másoknak, de vágytam arra, hogy tetsszem a körülöttem lévő embereknek, hogy észrevegyenek és szeressenek. Tulajdonképpen végig a világ figyelmére vágyakoztam, és a külső tökéletességre törekedtem, ami egy idő után kezdett piszkosul felőrölni.

Jó messzire mentünk a gyermeki mosolyomtól, ugye?

Az évek elteltével, sok harc és Isten keresése után végre megtaláltam önmagam, fel tudom vállalni azt, aki vagyok. Azonban, amikor ránézek erre a képre, belegondolok, hogy számos olyan helyzet adódik az életemben, ahol még mindig elfelejtem azt a tiszta, tökéletes gyermeket, aki bennem él.
Pedig Paulo Coelho szavaival élve:

„Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa.”

Végezetül egy videó, ami szerintem többet mond az egész cikkemnél:

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadnod. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás