Kapcsolatok

Én, én és én – Szelfi minden pillanatban

szelfit készítő lány

Akár tetszik, akár nem, selfi generáció vagyunk. Minden percben selfik ezreit töltik fel az internetre világszerte. Nem meglepetés, hogy ma már több mint 500 millió szerelmese van a Facebooknak, 100 millió az Instagramnak, és kb 650 millió Twitter- rajongó létezik. Ezeket az adatokat a Google-ról szedtem le, tehát biztos igazak. Még soha nem volt ezelőtt olyan időszak, mikor a személyes életünk ennyire publikus lett volna.

Mindent megosztunk. A reggelit, amit készítettünk, az edzésünket, a lattét, ami nagyon ízlett, az elvégzett feladatot, a srácot, akit megcsókoltunk, a sütit, amit sütöttünk, a munkát, amit megpályáztunk, a prédikációt, amit tartottunk, a barátokat, akikkel együtt szórakoztunk, még a kisbabát is, akit megöleltünk. (Hú, ez én voltam? Kicsit durva!) Mindent megosztunk, mégpedig korlátok nélkül.

De vajon miért? Teljesen őszinte leszek: gyakran mások miatt tesszük ezt. Azért osztunk meg dolgokat, hogy az emberek lássák, mennyire cool az életünk, milyen fittek vagyunk, miután megittuk a zöld színű gyümölcsturmixunkat, milyen népszerűek vagyunk a lányok körében, vagy milyen jól nézünk ki reggel smink nélkül. (Na, én biztos nem!) Azért osztunk meg képeket, mert úgy gondoljuk, hogy menők vagyunk, és ezt mások is tudják meg… Azért frissítjük állandóan a Twitter-, Instagram-oldalunkat, mert azt szeretnénk, ha mások is figyelnének ránk. Szeretetet követelünk. Vagy legalábbis like-okat…

De akkor mi a probléma? Hogyan hat ez a lényünk legmélyére?

Hadd soroljak fel néhány kérdést, amivel szembesültem. Lehet, hogy te is magadra ismersz. De az is lehet, hogy teljesen bizonyos vagy benne, hogy egyik sem jellemző rád.

Függővé váltunk

Reggel az első dolgunk, hogy megragadjuk a mobilunkat, és megnézzük, hogy ki lájkolta az utolsó bejegyzésünket, vagy megszámláljuk az Instagramon a kommenteket. Annyira összenőttünk a telefonunkkal, hogy szinte meztelennek érezzük magunkat nélküle. Lemaradva érezzük magunkat, ha nem ellenőriztük le a frissítéseket vagy az idővonalunkat az elmúlt 24 órában. Ha egy képet teszünk fel, akkor pedig minden öt percben szeretnénk tudni, hogy ki lájkolta azt.

Magadra ismersz ? Vagy én vagyok az egyetlen?
A függőség definíciója: Annyira rabszolgájává válni egy szokásnak vagy gyakorlatnak, ami már pszichológiailag vagy fizikailag is rossz hatással van ránk.

Sabrina Peters vagyok, és függő. Rehabra kell mennem. Mehetünk együtt?

Végül ott kötünk ki, hogy az értékrendünket, boldogságunkat, mások kezébe tesszük. Gyakran olyan sok időt, energiát, és figyelmet fordítok arra, hogy másokkal versenyezzek! Éjszaka órákat töltöttem azzal, hogy görgettem lefelé a Facebook-naplómat azért, hogy olvassak olyan emberekről, akikkel még soha nem is találkoztam. Élvezettel töltött el, ha olyan kommenteket olvastam, hogy: baba, lélegzetelállító, csinos…  

Mostanában írta egy barátom:
Minden egyes nap, amikor mások elismeréséért küzdök, időpocsékolás.

Mennyire igaz ez! Azzal akarok megelégedni, aki vagyok, mert valljuk be, ebben a bőrben kell élnem egész hátralevő életemben! Én vagyok a tulajdonosa, szeretem, magaménak vallom!

Több barátunk van, de felszínesek a kapcsolataink

Olyan nemzedékké váltunk, akik a mennyiséget választották a minőség helyett, mert úgy gondoljuk, hogy a több jobb. Vajon igaz ez? A  média azt sugallja, hogy mindannyiunknak egy halom barátja kell, hogy legyen, ugyanakkor a valóságban szerencsések vagyunk, ha egy vagy két igazi jó barátunk van. Minél több csatorna áll rendelkezésünkre, annál inkább úgy gondoljuk, hogy kapcsolatban állunk egymással, pedig éppen ezzel szakadunk el azoktól, akik a közvetlen közelünkben élnek. Nincs szükségem barátok ezreire! Igaz barátok kellenek; olyanok, akik igazán ismernek engem, nem csak a profilomat. Olyan embereket akarok, akik akkor is szeretnek, ha közel kerülnek hozzám.

Több figyelmet fordítunk olyan emberekre, akikkel nem is érintkezünk közvetlenül

Hajlamos vagyok arra, hogy tönkretegyem a pillanatot azzal, hogy megpróbálom elkapni. Kérdezd csak meg a férjemet! Annyira megszállottjává válok annak, hogy egy jó képet készítsek egy randiról vagy egy családi napról, hogy elvesztem a társalgás fonalát, és ezzel mindenki jókedvét elrontom. Micsoda pocsékolás; mialatt egy képet akarok elkészíteni, pont a lényegről maradok le. Élni akarom az életemet és élvezni akarom a pillanatot. A telefonom csak egy kellék. Úgy is kellene kezelnem. Az emberek fontosabbak, mint a kellékek. A nap végén pedig nem az a fontos, hogy mindenki más jó feleségnek gondoljon, hanem az, hogy a férjem gondolja ezt rólam!

Folyamatosan összehasonlítunk

Szeretem azt, ahogyan Steven Furtick fogalmaz:

Azért küzdünk a bizonytalanságunkkal,
mert a háttér-önmagunkat hasonlítjuk mindenki más kirakatképével.

Bizonytalanságba kerülünk, mert megrekedünk annál, hogy milyen szép, egészséges, sikeres, okos és egyenesen tökéletes mindenki más élete. Az a probléma, hogy a média csak egy töredékét mutatja meg valaki életének. Ez egy szerkesztett változat, nem az egész szalag. Úgy szeretem ezt: „Ő vajon így született, vagy filtert használt ?” Mindig megnevettet, mikor ezt olvasom, mert annyira igaz. Az a kiscsaj, akit irigyelsz, lehet, hogy hibátlannak tűnik a legutolsó fotón, de ki tudja, hogy hányszor készítette el ugyanazt a fotót, és hány különböző filtert használt? Nem kell, hogy mások tökéletes életének rabszolgái legyünk.

Akkor ez azt jelenti, hogy nem fogok több szelfit kitenni?
Haha, nem úgy van az!

Mindig része marad az életemnek, de elköteleztem magam, hogy nem válik az életemmé. Visszaveszem a boldogságom és önbecsülésem irányítását!

.

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadnod. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás