Misszió & Közösség

Menjek vagy maradjak?

Miután elfogadták a jelentkezésemet a World Race-re (Világ Futam), igyekeztem felkészülni mindarra, ami az elkövetkezendő évben vár majd rám. Blogokat olvastam, vlogokat néztem, edzettem, időt töltöttem az Úrral, és így tovább. Mikor elérkezett az idő, úgy indultam el, hogy tudtam: mindent megtettem, amit lehetett, hogy felkészüljek. Persze, sejtettem, hogy a 11 hónap alatt olyan próbákkal szembesülök majd, amikre nem vagyok felkészülve, és ez rendben is volt. Ám azt nem tudtam, hogy mekkorák lesznek ezek a próbák.

Mióta a futamon vagyok, az Úr olyan dolgokon vitt keresztül, amikre álmomban sem gondoltam volna.

Második hónap, Malawi; az a hely, ahol először kaptam bepillantást abba, hogy mit jelent Istenben bízni, amikor “csavart labdát kapsz”. Már pár hete nagyon nyomott voltam az időjárás miatt, amikor a tüneteim komolyra fordultak. Nem tudtam aludni, elvesztettem az étvágyamat, nehezen lélegeztem, sokat fogytam, több alkalommal vért köhögtem fel, a végtagjaim zsibbadtak, és kezdtem elveszíteni az uralmat a mozdulataim felett. Az alapfeladatok kihívássá váltak, és nem tudtam miért. Hetekig várakoztunk, és imádkoztunk, hogy szűnjenek meg a tünetek, amikor a csapatom azt mondta, hogy nincs vita, most már el kell mennem egy kórházba. Másnap reggel az egyik csapattársammal elindultunk egy malawi állami kórházba, Nkata Bay-be. Ott elvégeztek pár vizsgálatot, de ezek nem adtak választ arra, mi okozza a betegségemet. A következő napon egy másik kórházba küldtek, ami egy órára volt tőlünk. További vizsgálatok következtek: vérkép, légzési teszt, maláriateszt, ultrahang, miegyéb. Leszűkítették a diagnózist tuberkolózisra és/vagy tüdőgyulladásra, de nem ez volt az a riasztó hír, amitől elakadt a lélegzetem. Az orvos leültetett, és átnézte velem az ultrahangleleteimet. Azt mondta, hogy van egy csomóm, ami lehet, hogy emlőrák, de nem tudja megmondani biztosan, amíg nem végeznek további vizsgálatokat. Hozzátette, hogy bárhogy is van, ez nagyon veszélyes, és azonnali beavatkozást igényel. Azt mondta, hogy elő akar jegyezni műtétre, hogy eltávolítsa a csomót.

Úgyhogy ott voltam Afrikában, azt gondolván, hogy csak azért megyek a kórházba, hogy kapjak valami antibiotikumot. Ehelyett úgy távozom, hogy megtudom, hogy lehet, hogy emlőrákom van, és azonnal meg kell műteni.
Ugorjunk előre egy hetet az időben.

Újra Magyarországon vagyok, miután úgy döntöttem, hogy hazautazom, hogy további kezeléseket kaphassak, és konzultálhassak több orvossal.

Két héttel később – rengeteg ima és számos beszélgetés után – meghoztam azt a nehéz döntést, hogy visszatérek a terepre, és csatlakozom az osztagomhoz, hogy befejezzem, amit elkezdtem, annak ellenére, amit az orvosok javasoltak. Tudtam, hogy a próbáknak nincs vége, de az Úr békét adott efelől.
Mit sem tudtam ekkor arról, hogy ezzel még nem értek véget számomra a kórházi látogatások.

Pyin Oo Lwin, Myanmar, május 11.
Hajnali 4-kor egy jobb oldali éles fájdalomra ébredtem. Azt gondoltam, hogy a burmai étel nem esett jól. Aztán elérkezett a reggel 7 óra, és miután beszéltem a csapatommal, úgy döntöttünk, hogy jobb lenne kórházba mennem, a biztonság kedvéért. Egy jó óra várakozás után és két különböző kórházat is megjárva végül egy orvos elé jutottam. Azt mondta, hogy egy azonnali ultrahangvizsgálatra van szükség. Miután ott feküdtem egy nyikorgós ágyon, fura hideg nyálkával a hasamon, orvosokkal körülvéve, akik a képernyőre mutogatnak és olyan nyelven beszélnek, amit nem értek, végül felvilágosítottak: vakbélgyulladás. Először megkönnyebbültem, örültem, hogy tudják, mi a baj, mert akkor tudni fogják, mit tegyenek, hogyan oldják meg, de vajmi keveset tudtam arról, hogy mit tartogat számomra a következő öt nap.

allie3

A következő öt napban elképesztő módon az Úrra kellett támaszkodnom. Tudtam, hogy ha nem kérek erőt Tőle, nem leszek képes végigcsinálni. Miután végrehajtották a sürgősségi műtétet, négy napig még a kórházban maradtam. A műtét miatt, és mert egy komplikáció következtében három intravénás kezelésre volt szükségem, alig bírtam megmozdulni, és nagyjából mindenben a csapatom segítségére szorultam.

A harmadik napon végül összeomlottam. Ott voltam egy harmadik világbeli országban, távol az otthonomtól, távol a családomtól, távol azoktól az emberektől, akik valóban meg tudták volna mondani nekem a saját nyelvemen, hogy mi történik velem. Mentálisan és fizikailag kimerült voltam, és nagy fájdalmaim voltak. Kialvatlan voltam, kényelmetlenül éreztem magam, és belefáradtam abba, hogy bökdösnek és döfködnek. Kész voltam.
Azon az éjszakán ébren feküdtem órákon át. Nővérek jöttek be ellenőrizni a varratokat, a hőmérsékletemet és az infúziót, hogy nem telik-e meg újra vérrel. Óramű pontossággal jöttek. Nem volt mit tenni, nem volt hova menni; csak imádkozhattam.

Így imádkoztam:
„Uram, te látsz és ismersz engem. Te pontosan tudod, min megyek keresztül, és mi történik, még akkor is, amikor én magam néha nem tudom. Megtörtem, kérlek, Te adj nekem erőt, hogy mindezt átadjam Neked, mert én magam nem bírok vele. Nem bírom ezt ki, hacsak nem támaszkodom Rád, és nem bízom abban, hogy a Te útjaid sokkal jobbak, mint az enyémek. Adj nekem erőt, hogy ezt a Te dicsőségedre használjam. Adj nekem olyan békességet és örömet, ami csak Tőled származhat, hogy amikor az emberek látnak engem és ezt a helyzetet, valójában Téged lássanak és a Te jóságodat. Azért imádkozom, hogy a cselekedeteimen keresztül Téged lássanak meg. Hadd lássák, hogy a Te hatalmad miatt nem áldozat vagyok, hanem győztes. Még akkor is, amikor úgy érzem, hogy a tűrőképességem határára viszel, bízom abban, hogy a Te terved tökéletes, és hogy Te ott leszel, hogy elkapj, ha zuhanok. Uram, vezesd azokat az embereket az utamba, akikkel szeretnéd, hogy beszéljek. Tedd ezt annyira nyilvánvalóvá, hogy még ha szeretném, se tudjam kikerülni a lehetőséget. Használd ezt az időt, használd ezt a helyzetet, használj engem!
Köszönöm azt, aki Te vagy, és mindent, amit Te teszel. Köszönöm, hogy hordozol engem, amikor én nem tudom hordozni magamat. Köszönöm, hogy békét adsz és erőt, hogy túljussak ezen. Köszönöm, hogy ilyesmit bíztál rám.”

Ahogy imádkoztam, egy mindent túlhaladó békességet kaptam az Úrtól.

Éreztem, hogy megerősít, átvisz ezen az egészen, és valahogy fel fogja használni ezt. Nekem annyi volt már csak a feladatom, hogy türelmes legyek és bízzak.

Következő nap a társaim épp ételért mentek a boltba, én pedig ültem a kórteremben, és néztem a Modern Family nevű nagyszerű showműsort (mely műtét után, mikor fáj nevetni, inkább szörnyű). A sebészorvosom jött be hozzám, hogy megnézze, hogy vagyok (igazából csak ő tudott angolul). Az a négy ápoló is jött vele, akik engem ápoltak. Miután megbeszéltük az állapotomat, arról kezdett kérdezgetni, hogy miért vagyok Myanmarban.
Isten olyan jó, és ő választ ad az imádságokra. Az a beszélgetés lehetőséget adott arra, hogy megosszam az orvossal és az ő tolmácsolása révén a nővérekkel is az evangéliumot.

Isten összetört, de helyre is állított. Megadta nekem az erőt és a lehetőséget, hogy a helyzetemet felhasználva megosszam az evangéliumot öt olyan emberrel, akik még életükben nem hallottak Jézusról.

Minden helyzetet fel tud használni, jót-rosszat, könnyűt-nehezet, az Ő dicsőségére, ha te engeded.

Később, még azon a napon a csapatom mentora, Beka hívott fel. A hogylétem felől érdeklődött, majd arról beszéltünk, hogy kellene-e, akarok-e hazamenni. Őszintén megvallva, ha egyetlen nappal korábban teszi fel ezt a kérdést, akkor nagyon erős lett volna a kísértés, hogy “igen” legyen a válaszom. Ám miután megtapasztaltam az Úrtól jövő békességet, és beleláttam a tervébe, és részese is lettem annak, minden nehézség nélkül vágtam rá, hogy “semmiképp”.

Számtalanszor kértem az Urat, hogy használjon az Ő munkájában, függetlenül attól, hogy ez mit von maga után az életemben vagy a terveimben. Tudom, hogy az Ő tervei néha kemények, de klasszisokkal jobbak, mint az enyémek.
Tehát itt vagyok, továbbra is a World Race-en, bár mondták páran, hogy otthon kellene lennem. Maradok, mert az élet őrült, bárhol vagyok. Mindenhol körülvesznek olyan dolgok, amiket nem kértem és amiket nem tudok kontrollálni. Nem kértem, hogy a mellrák gyanúja merüljön fel 21 éves koromban. Azt sem kértem, hogy lehetőleg egy harmadik világbeli országban életmentő műtéten essek át. Azt viszont kértem, hogy Isten tegyen valami hatalmasat, és azt is kértem, hogy Isten mutassa meg magát az élet őrült pillanataiban, és hozzon ki belőlük valamit. Ezt kértem, és ezt meg is kaptam.

Jó az Úr, és az Úr megvigasztalja a hozzá menekülőket. Engem Nála senki nem ismer jobban. Nála nincs jobb barát, senki nem törődik velem jobban, és senki sem nyújt biztosabb támaszt nekem, mint Ő.

Isten nem ígéri meg azt, hogy mindent megtesz nekünk úgy, ahogy mi szeretnénk. Azt ígéri, hogy amikor kiáltunk hozzá, meghallgat minket, és válaszol. Nem mindig úgy, ahogy mi azt elképzeljük, de csak azért, mert az Ő terve jobb, mint a miénk.

Ezért is döntöttem úgy, hogy maradok a futamon, mert azt kértem Istentől, hogy nyissa meg előttem az ajtókat, hogy megoszthassam a reménységet, amit Ő adott nekem, azokkal, akiknek nincs reményük.

Ezért hát maradok.

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadnod. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás